Tesztik a honlap, te voltál Udvardy úr?:)
Meg az ábrarajz is megfelelő kerekeperec!

én hát.

Kedves Naplód,

Na nem, azok az idők végérvényesen, örökre, visszahozhatatlanul elmúltak, amikor az ember komolyan azt fontolgathatta, hogy jobb neki "leugrani valami magasabb kitüremkedésről".
Gyermekkoromban sokáig néztem Zichy Mihály rajzát Az ember tragédiája c. ősrégi kiadásban, ahol Ádám egy szál klepetyusban áll a semmi szélén. És akkor - szerencsére? - jön Éva és azt mondja: Anyának érzem, oh, Ádám, magam. Ádám persze nem ugrik, mert akkor már nem lehet. A pillanat elmúlt. "A jövő itt van, és sose lesz vége." (Menyhárt Jenő).
Vagy emlékszel, kedves Naplód, az Ötödik pecsétben Gyuricza Miklósra (Őze Lajos), aki önbecsülése romjain, mint egy szar ember, megpofozta a rabot? Azért, hogy kijöhessen a nyilasok kínzókamrájából. Emlékszel? Lakásán gyerekeket rejtegetett a nyilasok elől. Gyerekeket...
Nézegetek egy albumot, éppen. Jobb napokat látott anya, ölében két-három gyerek, egy még szopik. Egy fantasztikus, erős anya. A kép a gazdasági világválság idején készült Amerikában. Néz a semmibe, szarkalábak a szeme körül, az utolsó, elmúlt boldog időket idéző, de már rongyos ruha van rajta. És az ember ahogy nézi, tudja, hogy nincs más választása, mint küzdeni. A gyerekeknek élniük kell, ha a világ lángol, ha nincs mit enni, csak a prérin a füvet, a gyerekeket akkor is életben kell tartani.
Ha az ember szülő, akkor nincs más választása. Az ő élete nem az övé. Azt már odaadta a gyerekeinek.

v.
(Schilling Árpád Naplójához)

Kedves Viki! Gondolhatod, hogy én is Madách függő voltam. Megemelt a pátosz. Ma már nem annyira az emelkedettség, inkább a közhely eredeti igazsága mozgat meg. A gyerek, szerintem, egy másik ember, akiért illik felelősséget vállalni. Egy ideig. Van, akinek nehezére esik ez a feladat. Lelke rajta. Elbukik. De aki komolyan veszi a kihívást, az még nem válik eggyé a másik emberrel. Könnyű is volna elveszíteni minden korábbi tapasztalatot, gondolatot, érzést. Nem is sikerül. Az ember már csak ember. De dolgozik magán. És a másikon. A másikért. Is. Szóval, az élete az övé, már ha övé volt valaha. Mert ha nem, akkor mindezzel kár is piszmognia. Csinálja amihez ért, vagy amire képes. Nem adhatom oda, amim nincs. Én is azon dolgozom, hogy legyen. Ebben segítem őt is, azt a másikat. Segítem. Ő is engem. Mert a Föld gombölyű - Katona Klári. Meg ilyenek.
A napló meg kedves, mert neki ez a dolga. Köszönöm, hogy írtál.

Csakugyan, kedves Schilling, nem válik eggyé. De mégis, különös érzés arra gondolni, hogy egy csecsemő az anyával egynek érzi magát, és sok időnek, hónapoknak kell eltelnie ahhoz, hogy felfogja, az ujjai az övék, a lába is, amivel kalimpál, de az anyai kéz, mell, szem, az NEM az övé. És az anyák ezt az érzést, hogy ők eggyek, mert ez egy teljesen normális jelenség egy ekkora ember esetében, egész hozzáállásukkal támogatják, tehát viszonozzák, és maguk is úgy élik, meg, hogy egyek ezzel a zsigeri lénnyel. És úgy vonulnak vissza ebből az állapotból - ideális esetben- ahogy a gyerekük, aki, mint helyesen állapítod meg, egy másik ember, ráeszmél erre, vagyis, megtalálja a fizikai határait. Aztán persze kezdi újra, már a határok keresését, de ez már egy másik történet.

"S a boldog családapa, az egészséges ember, néhányszor olyan közel volt az öngyilkossághoz, hogy eldugta a madzagot, nehogy felakassza, s félt fegyverrel járni, nehogy agyonlője magát. De nem lőtte agyon és nem akasztotta föl magát, hanem élt tovább." Ez pedig Levin az Anna Kareninából, akit saját megmagyarázhatatlan létének miértje és hogyanja kínoz. Meg mi mindannyian, akik persze nem lőjük agyon és nem akaszjuk föl magunkat, hanem élünk tovább. Bár mostanában ez egy kicsit talán nehezebb, legalábbis szellemi értelemben, mint mondjuk egy jól használható konzervválaszokkal dolgozó archaikus közösségben. Keressük a kapaszkodókat, néhányunk számára ez a kiállítás is az lehet.

Nagyon izgalmas volt elolvasni a kézzel írt "naplót" is, amit az egyik roncsban találtam meg. Olyan volt, mintha összecsúszott volna a virtuális és a reális tér.
Remek élmény volt a dia- és video installáció, bár én szívesen hallgattam volna hangosan, hogy miről beszél Lilla. Sajnos csak a vadászos mesénél - és onnan a végéig - tudtam megszerezni a fejhallgatót.
Szombaton néztük meg, délután négykor, amikor az Ellenzéki Kerekasztal születésnapját ünnepelték a Gödörben. Egy-egy jólmegtermett (nem magyar) narancsot szorongattunk a kezükben, útravalónak, miközben elmenőben belehallgattunk a beszélgetésükbe...
üdvözlettel:
v.

Amikor várandós lettem ez az idézet került a kezembe:

",,Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek Ők az élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai Általatok érkeznek, de nem belőletek És bár véletek vannak, nem birtokaitok. Adhattok nékik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok Mert nekik saját gondolataik vannak. Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem. Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem. Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok. Mert az élet sem visszafelé halad, sem meg nem reked a tegnapban (Kahil Gjbran)

Üdvözlettel: Rituálé

Ezt asszem minden első gyermekét váró anyának odaadják a kezébe, én is megkaptam.
Ez így van. A gyerekünk: vendég a háznál.

Ezt az idézezet egy holisztikus szemléletű várandósságról szóló könyvben olvastam. Ezzel kezdődik.

Talán érdemes lenne óvakodnunk attól, hogy a gyermekeinkben valamiféle különös és különleges fajt tiszteljünk. A gyermekem nem én vagyok, de emlékeztethet a gyökereimre: innen indultam, épp ilyen szerethető voltam, épp ilyen esendő, nyílt és kövér. Aztán megváltoztam, mert változnom kellett, pontosabban alkalmazkodnom. Olyanná kellett válnom, mint a szüleim, meg a tanáraim, meg a többi felnőttek. Most már sem szerethető, sem nyílt nem vagyok, csak esendő és kövér. A gyermek tökéletes tükör. Senki sem tiltakozhat az egyszerű igazság ellen, miszerint ő is ebben a formában, ezzel a tartalommal (lehetőséggel) érkezett ide. Hogyan őrizhetünk meg valamit ebből a szerethetőségből és nyíltságból? Sehogy. Mert idővel mindez elveszíti adottság jellegét, és kellő szándék, akarat és önerő nélkül megsemmisül, egyszerűen eltűnik a múltban, vagy a tudatalattiban, vagy a fene tudja hol. Ma már szellemi erőfeszítés kell ahhoz, amit az ösztön magától oldott meg hajdanán. Ma már magamnak kell szerethetővé és nyílttá tennem magam. Újjá kell születnem. Vagy ha nem is kell, mindenestre érdemes. A szeretet és a nyíltság az esendő és kövér lények világában hasznos eszközzé válhat a (túl)élés érdekében. Amennyiben a többiek is így gondolják. Mert ha nem, akkor csúnyán melléfoghatok a nyilvánossá tett szeretetemmel.

Jó, hogy Rituálé már nem csak olvasóüzemmódban működik.

Hogy a gyerekeinkben valami "különleges fajt" tisztelünk most,ha ez így van, lehet, hogy egyszerűen kompenzálunk a kollektív tudatalatti szintjén, nem tudom. Nem is olyan régen - történelmi távlatokat nézve - ez nem így volt. A gyerekben egy csökevényes, korcs felnőttkezdeményt láttak, akinek gyereksége hibája, bűne volt. A felvilágosodás aztán persze megkezdte ennek a szemléletnek a felszámolását. Nekem azért még mindig szimpatikusabb a ló mostani oldalán, mint a túloldalin, ha már úgyis az a sorsunk, hogy mindig átlendüljünk a túlsó oldalára ennek a bizonyos négylábúnak, ahelyett, hogy végre nyeregbe sikerülne ülni.
Vagy, az is lehet, hogy egyszerűen csak a feladat, ami elé a szülőket - különösen az anyákat, de szerencsére most már az apákat is - állítják Freud, hozza magával ezt szükségszerűen, hogy misztifikáljuk a dolgokat, úgy könnyebb elviselni. Ez végülis egy elég ősi módszer az emberi elmével már-már felfoghatatlan kérdések megválaszolására.Fogalmam sincs.
Szeretet és nyíltság? Ezek ma, úgy tűnik nem időszerű fogalmak e kies hazában

Szeretet és nyíltság. Hm..Nekem ez igenis kell és a mai napig lázadok. Nem tudom visszafogni magamat. Kiállok másokért és magamért is ha értelmét látom. Nem bírom az őszintétlenséget, igaszságtalanságot és az álszentséget elviselni pedig sajnos van körülöttem belőle bőven. Nekem az igazi kell mindenből! (lehet, hogy ovis amit írok de nem tudok más milyen lenni és nem is akarok).
Ösztönök? Ösztöngyilkosok vagyunk soxor és máris ellentmondásba keveredek önmagammal..ááá nemtom, nemtom..csak érzek.

Akkor nekifutok mégegyszer: szóval Freud óta - ez az óta valahogy kimaradt a mondatból, talán magam mellé kéne ültetni egy szerkesztőt - vagy a fejembe, inkább. Sőt, akkor továbbmegyek. Üljön agyamba egy kopasz cenzor...

Én csak arra próbáltam utalni, hogy a gyerek valóban egy másik ember, de nem egy másik világ. Ugyanaz az út, mint az enyém, csak ő az elején. Arra figyelmeztet, amit elfelejtettem, vagy szerencsés keveseket arra, amit engedtek nekik megjegyezni. És persze némi büszkeséggel is eltölt, hogy jé, én már megtanultam járni is, meg írni, meg olvasni, meg felelősséget vállalni egy újabb lélekért.

Teljesen világos. Bár sokat gondolok arra, hogy számomra nemhogy egy gyerek, de egy másik ember is egyszerűen egy másik univerzum. És azon töprengek, mint Micimackó, hogy ...és egyáltalán, milyen lehet az; másvalakinek lenni. Tényleg, milyen lehet?
Claparede tanítása a gyerekekről úgy szól, hogy ... "ha a gyermek önálló lény teljes létező saját élettel...akkor ebből arra következtethetünk, hogy a nevelés - a gyermek szempontjából - nem az életre való felkészítés, hanem maga az élet." És ez azért érdekes ebben a kontextusban, mert azt jelenti, hogy egy ember az élete elején nem rákészül a majdani, elkövetkező életére - itt úgy értve, hogy felnőttkorára, felnőttként pedig a nyugdíjra, aztán a sírgödörre? hm, milyen legangoló -, hanem éli azt. Abban az időpillanatban. Persze, az egy teljesen logikus elgondolás, hogy van az út, meg vagyok én, hol az elején, hol a közepén, de ehhez részemről az kellene, hogy az "én" az elmúlt idők kicsi Vikijére is úgy gondoljon, hogy az ő maga. Márpedig én sokszor érzem ezt a kicsi gyereket - aki én voltam hajdanán - magamtól távol. Mintha nem én lennék. Mi vagyok én? A vágyaim? Gondolataim? Érzéseim? Terveim? Az emlékeim? A szerelmeim, barátaim, kapcsolataim? Ezek nagy része eltűnt, elhomályosult, megváltozott, eltávolodott. Lecserélődtek, mint a sejtjeim hét évente.

Élni azt jelenti, hogy biztosítjuk állandó újjászületésünket. - J.M. Delassus. Nagyon tetszik, Viki, amit a gyerek életre neveléséről írtál. Micsoda hülyeség elválasztani a tanulást az élettől. Ha valóban készülhetek az életre, akkor azt ki határozza meg, hogy már elkészültem? És ha elkészültem, akkor mi történik? Nemcsak értelmetlen ez a feltételezés, hanem lehangoló is. Milyen unalmas lehet úgy élni, hogy már mindent tudok a témáról. Nincs unalmasabb, mint mindent tudni. A kérdezés az egyetlen izgalmas tevékenység, ha már szellemi. Közhely, elismerem. De mit csináljunk, ha jobbat még nem találtunk ki. Az Én talán a kétségem, a kétkedő oldalam. Ami biztos, az mindig közös, olyan Mi érzés, vagy mi fene. Az Én távolodik, a Mi közeleg. Ha szabadott kis Vikiről, akkor kis Árpiról annyit, hogy nem találok a múltban semmit, csak a szüleimet. Tehát semmit, ami különbözne a környezetemtől. Vajon kinek kell itt alkalmazkodnia? Étel kell, meg meleg a gyereknek, de jó lenne, ha egyéb hülyeséggel csak módjával traktálnám.

Nnna, hát vissza is tértünk Madáchhoz - az út a cél, a megérkezés a halál. Pont.

Ha elveszítem egyszer majd a szüleimet, részben sajnos én is elveszek, elvégre szülőpárom az én eleven hordozóm, velem élő történelmem. Persze, ha egészen más szerkezetű, valódi (?) közösségben élnénk, ahol az összes nagynéni, unokatestvér, és barát, akivel együtt nőhetünk fel, végigkísérne minket, folyamatos kapcsolatban állnánk, mellettünk lakna, velünk együtt túrná a földet, más lehetne a helyzet. Lenne egy csomó kihelyezett énünk, hm milyen izgalmas.
Azaz hogy... mégse. Mert az ilyen közösségek jól kitaposodott közös hiedelmei, hagyományai, nem engednék meg, hogy saját kérdéseink legyenek, ami pedig Magad is mondád, az egyetlen izgalmas tevékenység - bár néha önkínzó.
Szóval milyen az a Mi, amiben hajlandók lennénk feloldani az Én-t, mint vízben a cukrot?

Semmi eredeti nem jutott eszembe, Viki. Annyi bizonyos, hogy az Egyedül nem létezik. Ha mindenről és mindekiről lemondok, akkor is marad még valami. Én magam, akivel szintén közösködnöm kell. Igyekszem magammal megbékélni, és e közben valahogy egyre többen gyűlnek körém. Ilyen az élet: a befelé egy ponton túl már kifelé. Szóval, az Én és a Mi egymást feltételezik, jobb belenyugodni (rajta vagyok), hogy Együtt van. Talán. És még valami. Azt tapasztaltam, hogy először a Mi határozza meg az Ént. A csecsemő a nagy közösben él, hiszen onnan érkezik, ahol az Én egyszerűen nem létezik. Aztán a közösség megtaníttaja vele az innenső oldalon, hogy nézzen már magába, vegye már észre, hogy egyedül van. Az Énjén rágódik tehát a szentem, mígnem kimerül, ordibálni kezd, fájdalmáért a többit okolja, joggal. Aztán, ha segítőre talál (másban vagy magában egyre megy), ráébred arra, hogy ő nem egy darab anyag, hanem az anyag egy darabja. Vagyis megpróbál visszatérni a kezdeti ideához, visszatalálni a közösbe. De egy olyan Én, aki mindezen már átrágta magát, a Mi minőségén is képes alakítani. Minél egészségesebb az Én, annál jobb hangulatú a Mi, és viszont. Tyúk vagy a tojás? Hát, itt a tyúk, hiszen a tojás nem tudja megszülni magát. Sőt, tovább megyek, az is lehet, hogy nem is akarja. De ha már egyszer így alakult, valahogy tyúkká kell válnia. Vagy nem?

Csányi Vilmosnál lehet olvasni az egyszemélyes közösségről, mint végső csoportredukcióról.. Amikor a valódi közösségek széttöredeznek(a törzs nemzetségekké, azok nagycsaládokká, a nagycsaládok nukleáris családdá, és ezek pedig egytagú csoportokká), és egymástól elszigetelt, egymás mellett, de nem együtt élő egyedek külön-külön hordozzák a közösségi ismérveket (már amennyire sikerül), anélkül, hogy a többi "egyszemélyes közösségre" reagálnának. A jelenség egyébként védekező reakció a túlságosan megsűrűsödött, megnövekedett emberi populációra. A túlságosan autonóm, önmaga nagyszerűségét hirdető Én ezidőszerint lenyomta, bedarálta a Mi-t. Persze, nagyon jó "szabadnak", "gondolkodónak", "önmegvalósítónak", "kreatívnak" lenni, de az éremnek van egy másik oldala is.
Ha jól sejtem, Csányi Vilmos szerint pont az a legnagyobb probléma napjainkban, hogy nem nagyon van meg ez a Mi, aminek az egészsége szavatolná az Én jó hangulatát.
Írnál még valamit arról, amit a múlt heti És-ben közöltél?

Kedves Árpád, és Krétakör, gratulálok a Lengyelországban átvett rangos díjhoz. További eredményes munkát kívánva üdvözöl:
v.

Kedves Viki, köszönjük szépen! Jól érzed, ez közös elismerés. A korábbi kérésedet nem feledtem, csak kicsit sűrű lett itten az élet. Folytatom.

Gondolom, most sem hígabb - mármint az élet - így, ha gondolod, Árpád, elvarrhatjuk ezt a szálat... bár, azért engem tényleg nagyon érdekelt volna az És-beli köldöknézés kifejtése.
üdv.
v.

Szóval, a köldöknézésről. Távolról indulnék. A dolgoknak önmagukban nincsen jelentése, ilyesmit az ember ad nekik. Ebben az esetben magának az embernek is az ember ad jelentést, ha nem tévedek. Én magam tehát egy jelentés vagyok (lehetek) mások szemében. Amennyiben a mások is így akarják, elfogadják, tetszik nekik. Úgy gondoltam, hogy családi történetünk egy fajta metaforaként is kezelhető. Hangsúly az "egy fajtán". Tehát a nyilvános önvizsgálat nem öncélú, amennyiben mások is tulajdonítanak neki némi jelentést. Nem feltétlenül azt, amit én elvárok, hanem azt, ami eszükbe jut, ami szórakoztatja, vagy éppen elszomorítja őket. Az én esetemben egy férfi találkozik egy nővel, aki annyira más mint ő, hogy kénytelen alkalmazkodni hozzá (egymáshoz). Találkozásuk eredménye egy gyerek, aki újabb kérdéseket vet fel mindkettőjük számára. Művészként az a feladatom, hogy kellő számú jelet biztosítsak a fantáziáláshoz, illetve, hogy olyan ép eszű keretet biztosítsak a történések számára, hogy azok értelmezhetőek legyenek alkotásként. Nos, az már a Te döntésed, Viki, hogy ezzel egyetértesz-e, vagy sem. Én idáig jutottam, amikor előhozakodtam a köldökömmel.

Szombaton megyek megnézni a családot. Aztán majd folytathatjuk.
Addig is minden jót, kedves Schilling.