Január 28-án (péntek) délután a Műcsarnokban tartotta meg a Káva Kulturális Egyesület, az AnBlokk Egyesület és a Krétakör, „Új Néző” elnevezésű programjának zárókonferenciáját. A konferenciának helyet adó intézményben január 25-30 között volt látható egy, az augusztusi programot dokumentáló fotókiállítás: Tóth Ridovics Máté munkája. Az alábbiakban Fancsikai Eszter beszámolóját közöljük.
Az Új Néző projekt célja két borsodi faluban (Ároktőn majd Szomolyán) olyan színházi események létrehozása volt, amelyek a település lakosainak aktív részvételével, valami újat hozhatnak a falubeliek életébe. Az augusztusban lezajlott programot követően fél évvel a projekt szakmai gárdája a nagyközönség előtt számolt be tapasztalatairól. Takács Gábor, a Káva szakmai vezetője, az „Új Néző” projektgazdája nyitotta meg az eseményt. A program rövid felvázolásakor kiderült, hogy a záró konferencia délután 4 órától egészen este 9-ig fog tartani, amelyet az összegyűltek (körülbelül száz ember) döbbent zúgolódással fogadott. Mivel a projekt – lényegéből adódóan – külső megfigyelő számára nehezen követhető színházi akciók sorozatából állt, ezért Takács Gábor egészen a kezdetekig visszamenően egy nem túlzottan részletekbe menő, de átfogó képet nyújtott a három szervezetközös munkájáról. A folyamat első részeként említette azt az általa írt pályázatot (CEE TRUST) melynek megnyerésével lehetőség nyílt a progam megvalósítására. Takács a pályázat megnyerését követően kérte fel a Krétakör valamint az AnBlokk Egyesület munkatársait a munkában történő közreműködésre.
A két falu, Ároktő és Szomolya, az ott élő cigány és nem-cigány származású lakosok viszonyának felvázolása az AnBlokk feladata volt, míg a színházi történeteket és a forgatókönyvet Schilling Árpád találta ki. A pályázati célokat egy felkészítő tábor keretein belül, egyszerű történetek kitalálásával és eljátszásával próbálták áthelyezni a gyakorlatba – több-kevesebb sikerrel. Olyan szituációk felvázolásával próbálkoztak, amelyek jellemzőek lehetnek a falvak lakosai között, ez azonban – személyes tapasztalatok híján – sokszor komikus jelenetekhez vezetett.
A csapat tagjai felkészítést követően, augusztusban költöztek le először Ároktőre, majd Szomolyára. A program mindkét faluban azonos elemekre épült, azonban a lakosok igényei alapján, komoly átalakításokon ment keresztül. Ennek eredményeképpen estéről-estére bontakozott ki egy olyan színházi előadássorozat, melynek történetét a nézők alakíthatták. Az esti foglalkozások mellett a Retextil Alapítvány munkatársai napközben kézműves programokat tartottak az idősebbeknek, a Káva és a Krétakör munkatársai drámapedagógiai foglalkozást szerveztek a helyi fiataloknak, valamint egy fotósfoglalkozás is zajlott – szintén a Krétakör szakmai vezetésével – melynek végeredménye az említett kiállításon is megtekinthető volt. Szomolyán négy cigány származású fiatal közreműködésével egy résztvevői-kisfilm is elkészült, melyben minden szerepet ők maguk játszottak, és a történetet is maguk találták ki.
A nagyjából félórás bevezetőt követően az ároktői munkáról készült dokumentumfilmet nézhettük meg, Németh Gábor Péter munkáját. A film fogadtatása igen pozitív volt. Az alkotás a közönség részvételével alakuló színházi eseményeket közérthetően követte végig. Németh érzékletesen szemléltette ahogy az akciók során minden esetben a falubeliek álltak a középpontban – ez akkor sem változott meg, amikor a színészek játszottak egy adott szituációt.
Ezt követte az első szünet, ami alatt a jelenlévők nagyrésze átment megtekinteni a kiállítást a szomszéd terembe. Sokan gyorsan helyet foglaltak maguknak, hogy a Krétakör által készített dokumentumfilmet is megnézhessék – amelyben a korábban említett négy fiatal részvételével elkészült film egyes részletei is láthatóak voltak – a későn érkezők azonban ezt már csak állva tehették meg. A film mellett a kiállított fotókat nézhettük meg, a hozzájuk tartozó rövid leírásokkal – a fotók jó minőségben, igényesen voltak installálva. Többek között azokat képeket is láthattuk, melyek az esti, színházi foglalkozásokon készültek: ezek igen jól harmonizáltak a korábban levetített filmmel. A képekről sokszor a filmben legtöbbet látott, legjobban megismert lakosok köszöntek vissza. A kiállítás legérdekesebb részét képezték azok a fotók, amelyek a fotósfoglalkozásokon készültek. Ezeken a foglalkozásokon minden résztvevő fiatal kapott egy eldobható fényképezőgépet, és annak segítségével örökíthették meg a falut, magukat, illetve egymást. Míg a „werkfotók” fekete-fehérek, az utóbbi képek színesek és jóval méretesebbek voltak, ezért éles – a befogadás szempontjából hasznos –kontraszt alakult ki köztük. Ezeken kívül négy portrét állítottak még ki, melyeken a kisfilmet készítő négy szomolyai fiatal volt látható. Akár még tízszer ennyi képet is végignézett volna mindenki: a figyelemfelkeltésnek ez az eszköze igen hatékonynak bizonyult.
A szünet után az AnBlokk, a Krétakör valamint a Káva oldaláról egy-egy résztvevő rövid beszámolóját, valamint Ugrai István kritikus témával kapcsolatos gondolatait hallgattuk meg. Az AnBlokk részéről Horváth Kata beszélt a projekttel kapcsolatos tevékenységükről. Kitért a települések lokális és társadalmi problémáira, mint például a munkanélküliség (a munkalehetőségek hiánya) a lopások magas száma, valamint a legfontosabb kérdésre, a cigány és nem-cigány származású lakosok közötti feszültségekre. (Pl. „Ő miért jut könnyebben munkához?” „Ő miért segélyből tartja el a családját?”) Sajnos az időkeret nem hagyott tág terepet, hogy kibontakozzon a témában, ezért a problémafelvetéseknél nem jutott tovább a mondandójában.
Ezt követően Schilling Árpád a projekt szakmai vezetője beszélt a színházi akciók kapcsán felmerülő gondolatairól. Az emocionális- és szakértői érintettség különbségét fejtegette körülbelül negyed órában, azonban az idő rövidsége rajta is – csak úgy, mint a többieken – végül kifogott, és nem tudta mondanivalóját lekerekíteni. Az általa felvetett különbség lényege abban állt, hogy míg az emocionális érintettség az egyedi drámai történéseket, a figyelemfelkeltést és a hírértéket helyezi előtérbe, addig a szakértői érintettség esetében a konkrétumok fontossága, az interaktív eszközök és a társadalmi jelentőség vizsgálata kerül előtérbe.
Romankovics Edit, a Kávaszínész-drámatanára elmondta, hogy ez volt a Káva első olyan munkája, amely felnőtteknek szólt. A korábban említett szempontok mellett, ezért is volt újdonság számukra a projekt. Ő maga vetette fel a kérdést, hogy lehetett-e volna provokatívabb az akciósorozat, erre azonban nem született egyértelmű válasz: valószínűleg a jelen helyzetben ezt nem is lehetett megválaszolni. Az természetesen nem titok, hogy ebben a témában még sokkal mélyebbre hatóan lehet kutatásokat és kísérleteket végezni, azonban a jelen projekt alapcélkitűzése abban állt, hogy megmutasson egy újfajta színházi lehetőséget a szakmabelieknek, és egy másfajta gondolkodásmódot az érdeklődőknek.
Ugrai István a „színház-e ez egyáltalán” kérdést boncolgatta, melyre ő maga igennel válaszolt, nem feltétlenül újszerű, de igaz állításokkal támasztva alá a mondandóját – mint például, hogy mindvégig színészek játszottak szerepeket. Beszédében kitért arra is, hogy a színháznak megújulásra van szüksége, a színháznak „rólunk” kéne szólnia. Több megszólalónál érzékelhető volt, hogy bár komoly belső küzdelmet folytatnak magukban, mégsem kívánnak példákat említeni, olyan műhelyeket megnevezni, amelyek bár akár évtizedek óta foglalkoznak színházkészítéssel, mégsem foglalkoztak soha semmilyen társadalom vagy kisközösség számára hasznos témával. Én is úgy gondolom, hogy a színháznak megújulásra van szüksége, és nyitottnak kellene lennie az újítások felé, mert átfogó, látványos megoldást akkor eredményezhetnének az efféle törekvések.
Ezt követően a közönségnek volt lehetősége kérdéseket feltenni. Hadas Miklós szociológus, a Budapesti Corvinus Egyetem professzora volt az első, és gyakorlatilag egyetlen kérdező. Hadas Horváth Katát kérdezte arról, hogy pontosan mit kutattak, mi volt a kutatásuk tárgya, hipotézise, valamint hogy a kutatási eredményeket mire fogják felhasználni. A fenti kérdések érzékelhetően arra utaltak, hogy szükséges lenne kimondani egy olyan kiindulópontot és egy kitűzött végpontot, avagy célt, amelyek ezt a kutatást elindították. Az AnBlokk szóvívője válaszában elismételte a korábbi beszéde egyes részleteit, valamint azt a szintén korábban már Takács Gábor szájából elhangzott tényt, hogy ezt a kutatást ők egy modell programnak nevezik, amelyet reprezentatív példának szánnak azoknak, akik ezzel a későbbiekben foglalkoznak. Erre a kérdésre tehát nem született válasz, holott többen kíváncsiak lettünk volna rá. Egy újabb rövid szünetet követően a szomolyai munkát megörökítő, körülbelül egyórás dokumentumfilmet is levetítették, Takács Mária munkáját, amely egyben az esemény zárásaként is szolgált. Ez a film hasonló szempontok szerint épült fel mint az ároktői, hangulatában azonban nem hasonlítható hozzá. A szomolyai közönséget – ahogy azt a filmben nyilatkozó helyiek ki is mondják – amellett, hogy nagyon élvezték az előadásokat meg is viselték őket ezek az esték. Bár néhány lakos személyes története is megjelent a filmben, ami segítette az érzelmi azonosulást, átfogó kép kialakításához azonban nem nyújtott segítséget.
A konferencia egy rendkívül jó kezdeményezés zárása volt, de talán még jobb lenne úgy gondolni erre a napra, mintha ez valami újnak a kezdetét jelölné.
