Ezúttal Orbán Györgyöt, a Ráday Könyvesház vezetőjét késztette írásra Árpád szövege.

Korábban Gerőcs Péter esszéjét olvashattátok.

Orbán György jegyzetek formájában bocsátotta rendelkezésünkre a feljegyzésekkel kapcsolatos gondolatait.

Alább olvasható, illetve letölthető Word formátumban innen.

Kedves Árpád!

Elfogyott a tudományom. Talán nem is Neked akartam mindezt elmondani, hanem magamnak. Tagadhatatlanul Te piszkáltad elő. Nehezen, rettegve írok, jobb az ízlésem, mint a tehetségem. Használd egészséggel, ha kérdést kapok, megtisztelsz vele.

5. oldal

Magyarország a polgárosodás folyamatában – ez idáig – csak igen alacsony szintre juthatott el.

• Arról mindenki tud, hogy mennyire nem volt polgárság, de arról kevés szó esik, hogy mennyire volt. Pedagógiai szempontból, a pontos kép megértése érdekében is feltűnő az asszimetria. Épp a meglévő elvesztése/eltörése a történet legérdekesebb része.
• Nem csak a „polgári” az egyetlen értékteremtő forma: a hagyományos parasztságnak, de még a munkásságnak is volt valamilyen autonóm formája, és innen is vezetnek utak máig.

6.oldal

Újra kell definiálni az állami intézmény fogalmát…

• Lehetségesek lennének tulajdonosok, kis-és nagyrészvényesek állami intézményben? Legalábbis én nem értem, hogy mi lenne az az intézményi fogalom, amely magától értetődő? Célszerű lenne a mi nem helyett megadni azt, ami viszont kívánatos.

7. oldal

A rendszerváltás előtt egyértelmű volt a színház szerepe.

• Így lett volna? Az akkori állam elég pontosan tudta, hogy mit akar, és azt hogyan érje el. Meglehetős sikerrel el is érte. Kevesen kockáztattak és még ez az „ellenállás” is ellenőrzött térben valósult meg. Akik véglegesen kivonták magukat ez alól az ellenőrzés alól, kénytelenek voltak elhagyni az országot – Halász Péter – akik maradtak legjobb esetben is modus vivendit értek el.

Kisebb állami befolyás, verseny a fogyasztókért...aki tehetségesebb, messzebre lát, aki a legravaszabb, az keres többet.

• Az állami befolyás létezik, talán nem is csökkent, legfeljebb bonyolultabb és kiszámíthatatlanabb - minisztériumi, önkormányzati – ráadásul a nagy és helyi politikai számtanban való tájékozódás.
• Közpénzből szabad verseny? – legalábbis kifejtésre szorul: ki versenyez kivel, milyen szabályok mentén és milyen célok érdekében?
• Az Eu-s pénz is közpénz, ahogy a pályázati pénzek is.

8. oldal

Segély, vagy esély?

• A történelmi választás nem szocializmus és kapitalizmus között feszül, hanem kapitalizmus és kapitalizmus között. Mi van azokkal az országokkal, ahol soha nem volt szocializmus és mégis lemaradtak, ill. nem zárkóztak fel? Ez is csak az ő hibájuk?
• A verseny automatikusan igazságos/hatékony? Van verseny erősek és gyengék között. Van előre lefutott verseny. Van, amikor a verseny arra szolgál, hogy ne kelljen új szabályokban megállapodni.

Nem a politikát …kell kritizálni, hanem a társadalmat …

• Kérdéses, hogy mennyire „az emberek” termelték ki a demokrácia lehetőségét, és mennyire történt ez tőlük függetlenül. Felettük és kívül születtek az okok és a lehetőségek is. Inkább tűnünk tárgynak, mint alkotónak – legalábbis a demokratikus kapitalizmus „bevezetését” illetően. A mostani nehézségek és a jogosan felvetett kritika is ezt igazolja: azok nem képesek megérteni a jelenlegi rendszert, akik térfgyai voltak a történelmi fordulatnak és nem aktorai.
• Ebből az is következik, hogy elhatározás kérdése, hogy ezért felelősnek, vagy áldozatnak tekintjük őket. Szerintem mindkettő megközelítés szükséges: az áldozat is felelős – annyira, amennyire befolyása volt az eseményekre. Ez a kriminalisztika egyik induló tétele is: az áldozat maga, vagy az adott szituáció, tér lehet kriminogén: bűncselekményt generáló.

9. oldal

Nem véletlen, hogy a magyar jobboldalnak nincs semmilyen önkritikája.

• Ezt meg minek? Bezzeg a BM-es őrnagy önkritikusan belátta, hogy a legjobb döntés, ha ő lesz a belügyminiszter, mert épp ő érti a legjobban nem csak a demokráciát, de a kapitalizmust is. A Nagy Imre és társai kivégzéséről tudósító napilap ugyanazzal a fejléccel és ugyanazzal a névvel működhet. Ráadásul nem is bánt ez senkit, elég hogy a „legjobb”. Aki ezt észrevételezi, nyilván jobboldali, tehát nem lehet igaza.

Szabad ember nem retteg … érdeklődik, figyel, kérdez, kommunikál. Szabad ember elviseli a kritikát.

• A szabadság, pláne tömegesen nem, vagy nem csak személyes döntés kérdése. A fentebb leírt kritériumok alapján teltek meg a különböző – jobb és baloldali – táborok, megsemmisítő intézmények. Bizonyos időszakokban hatékonyabb volt a szabad emberek irtása, mint természetes szaporodásuk.

10. oldal

Nem vagyunk képesek felnőtté válni.

• Talán nem – csak – éretlenek vagyunk. Nem túl kevés, inkább túl sok történt velünk. És a túlélők azt a tudást hozzák magukkal, amivel – akkor – sikeresek/túlélők voltak.

11. oldal

Nagybritanniában…ezzel szemben a polgárság igen hamar kikövetelte magának a liberális, demokratikus működést…a maga modern társadalmát.

• Amennyiben az angol, holland, francia polgári forradalmak történetét vesszük, azért nem ment túl gyorsan és főleg nem könnyen. Nincs is befejezve: a baszkok, bretonok, írek, skótok stb. tudnak erről valamit, a végleg eltűntekről - provanszál, burgund, erdélyi szász, felvidéki cipszer, balti német és más nagy kultúrák – nem is beszélve. Szóval se gyors, se könnyű, se veszteség nélküli, és főleg: nem befejezett.

12. oldal

Szomorú tény, hogy az értelmiség egy része…az elmúlt 17-18 év alatt nem reagáltak kellőképpen a társadalmi folyamatokra.

• Nincs, honnan is lenne új értelmiség? Aki van, az – főleg – nem új. És némi kajánsággal: aki meg új az nem értelmiségi. Így persze nem igaz, de elég annyi igazság, amennyi ebben a kötekedésben megbújik.

nemzeti karakterológiánkból következően.

• Csak a régiekre igaz a kritika, újakra nem? Emelkedő értelmiséget gátolnának a régiek? A naprakész újnak kell megküzdenie a becsontosodott régivel? Elég ezt a két pólust vizsgálni, és lefedtük a teljes mezőt? Az ellenkezője nem igaz: műveletlen, felkészületlen, elkényeztetett, anyagias, szellemtelen, praktikus-pragmatikus fiatalok (lásd felvételin az új és új évjáratok teljesítménye) vs idealista, túlhaladott, túlképzett, múlt- és értékőrző öregek?

13. oldal

Ennyit tesz ma a kultúrpolitika.

• Helyes megállapítás a kultúrpolitika hiányának felvetése. De ha ez így van, akkor mi várható a vezetettektől. Az állapotok nagy részben nem éppen az irányítás hiányából, ill. elhibázott módjából következnek? Akkor miért is nem kellene kritizálni a politikát, hanem csak a társadalmat? Az irányítókat és nem az irányítottakat?

14. oldal

Ki megy azért színházba, mert kedve van? Azért megy, mert muszáj. Mert már a szülei is oda jártak.

• Talán nem a túl rideg hagyománykövetés a mai gyakorlat fő baja. Inkább az, hogy az se megy, akinek a szülei még jártak – bár ők még talán sejtették, miért. Az őrzés nem olyan nagy baj, sőt. A felejtés, leépülés, a saját hagyomány elvesztése veszélyesebb. Nem a meghaladása, hanem az elvesztése. Az élő hagyomány újraépíti magát, elveti, kicseréli, módosítja az örökséget. A leépülő felejt és átvesz. Az olasz városokban is van amerikai gyorsétterem, de kevés. Tudják, hogy mi az övék, és őrzik. Érdekből, belátásból, büszkeségből stb. Olasz konyha van a világon mindenhol, magyar kevesebb, mint valaha. A világhírű magyar konyha kizárólag itthon világhírű. Feltűnő a hasonlóság a színházzal: ami a magyar színházakban művészet címszó alatt folyik, az európai, sőt világviszonylatban is egyedülálló, egyszóval: hungarikum.
• Biztos, hogy kell szolgáltató, közösségi tér elven lapuló színházakat csinálni, de nem feltétlenül a classic színházzal szemben. Az egyik segítheti, építheti a másikat, céljuk és feladatuk építhet a másikra.
• A politika épp az egyes szakmák közti rivalizálást használja. Még gerjesztenie se nagyon kell, készen kapja az árut: a megosztott érdekek közti igazságtétel lehetőségét

15. oldal

mert a képek a galériában lógnak, nem a színházban.

• Többek között azért, mert a vizuális művek bemutatása legalább annyira önálló műfaji, szakmai igény, mint a színház. Ez nem azt jelenti, hogy nincs, sőt nem szükséges „átjárás”, de ez épp az autonómián, a saját terület birtoklásának biztonságán nyugodhat. Lehet színházat csinálni galériában is, de nem mindig, és nem feltétlenül. Gondoljunk bele a technikai feltételeken túl a személyi feltételekbe. Ennyire nem univerzális senki és semmi.

Tulajdonképpen mit akarunk kezdeni a közönséggel?

• Fontos kérdések sorakoznak, és valódi kérdéseken érdemes, talán leginkább ezen érdemes gondolkodni. Akár csoportosan, programszerűen: mik a legfeszítőbb, legmegoldatlanabb, legveszélyesebb ügyeink, amikre rá kellene kérdezni. Mondjuk a közbizalom – nekem – ilyen. Hogyan bízhatunk meg egymásban, ha a közelmúltunkat nem beszéltük meg. Ha nincsenek is technikáink erre: vádlott és vádló, elnyomó és elnyomott, gazdag és szegény, tanult és tanulatlan. Ki gondol a névtelen bátrakkal, a valóban eltiportakkal, akik pont azért nem lettek túlélők, mert „időben” kiharcolták maguknak?  A régi bűnöket előásni azért, hogy ne jöjjenek túl könnyen az újak.

16. oldal

Azt nehezen várhatnánk el az aranykor generációjától, hogy alázatosan posztgraduális képzésre adja vén fejét… Ők megtették, amit tudtak, s ez több volt, mint elég: bátor, utánozhatatlan, legendás.

• Melyik volt az a kor? Bátorság most is kell, legenda meg majd születik. Már megint ez a nemzedéki izé!

aki balos, avagy liberális…ideológiailag egy cseppet differenciáltabb alapon nyugszik…

• Mondjuk Zuschlag és Várszegi Asztrik összevetésében ez a tétel komoly bizonyításra szorul. Még Lengyel László beszélgető könyve is aggályos volt, a minőségek összevetését illetően. Jut eszembe: Szabad ember nem retteg … érdeklődik, figyel, kérdez, kommunikál. Szabad ember elviseli a kritikát.

17. oldal

egy frissen diplomázó, kreatív fiatalember

• A könyvesbolti tapasztalataink alapján célszerű lenne arab számokat használni: 1, 2, 3 stb. – mert olyan sokan azért nincsenek: friss diplomás és fiatal igen, de kreatívból azért nem állunk olyan jól. Olvasáskultúrában az öregek jobbak. Helyesírásban is. Meg történelemben – legfeljebb rosszul tudják, de érdekli őket. Nem csinálom, de mintha taníthatóbbak lennének. Többször és szívesebben fogadnak el tanácsot, javaslatot. Ez ugyan nem tudomány, de tapasztalat.

A kommunista hatalommal együtt az udergroundot is elsöpörte a történelem.

• Inkább a szocialistának mondott államkapitalista modellt, és ebben az a lényeges, hogy mi rendszerszintű hasonlóság az un. kapitalizmus és a megboldogult szovjet típusú szocializmus között.

Tény, hogy a magyar színházi ember számára a mérték az érték.

• Gondolom abból is fakad, hogy kis piacon nem válhatott szét a showbusiness és a theatre, ahogy fejlettebb piacokon ez már régen megtörtént. A méretnek nagy jelentősége és következései vannak. Ezt minden magyar könyvkiadó-kereskedő pontosan tudja: a magyar nyelvű könyvpiac önmagában a méretei miatt ingatag. Állandóan segítségért jajgat, mert csak piaci eszközökkel a business részét még csak megoldja valahogy, de a közszolgálati feladatokat nehezen.

esetenként maguk is adót csalnak, számlát hamisítanak…

• A színészet, ill. a művészet morális feladat? A művész egyben szent is, a művészet pedig vallás? Csak konkrétan, egy-egy alkotón számon kérhető mérce, általában nem. A sziporkázóan tehetséges Leni Riefensthal gonosz dög volt, hazudott az utolsó töltényig, és nem bánt meg semmit. És nincs ezzel egyedül.

a fiatal generáció tagjai is inkább a kényelmeset választják, és nagy állami intézményekhez csatlakoznak.

• Volna más megoldás? A magántőke megengedőbb? A többi – alapítványok, pályázatok, Eu-s pénzek – alapvetően szintén közpénz, legfeljebb nem olyan, vagy másfajta „elszámolásba” kerül a nyertes. Ezt én nem becsülöm le egyáltalán, csak jelzem, hogy az intézményesült művészet mindig „elszámolásban” van valakivel, szabadsága relatív és időleges.

18. oldal

Az az elementáris erő, amely szüleink generációját… életben tartotta, ma időnként tiszta agressziónak tűnik, ami inkább félelemre, mintsem bölcsességre enged következtetni…

• Ez az elementáris erő jórészt fikció, amit a mai hiány ill. a szükséges viszonyítási pont igénye hoz létre és tart életben. Legfőbb bajom, hogy a kritikai megközelítés, a tartalmi viszonyulás fel sem merül: volt, elmúlt, földet rá. Szó nincs meghaladásról, építkezésről. Itt is érvényes a túlélőkre vonatkozó szabály: nem a legbátrabbak, legérzékenyebbek élték túl. A túlélés szoros együttműködés-igazodás, folyamat, aminek a végterméke magában építi megvédett-kiharcolt szabadságot éppen úgy, mint a szolgalelkű meghajlást, behódolást, hazugságot, színlelést, cserbenhagyást, kettős beszédet.

19. oldal

vannak korok, amikor a művészet veszít eredeti értékéből.

• Legalábbis bizonyításra szorul, hogy mi lenne az eredeti érték. Mintha valami történelem feletti állandóról lenne szó. Ez a felfogás – ismét – közelebb van a teológiához, mint a művészetek, vagy akár az esztétika történetéhez. Van átjárás, de két terület-dimenzió között.

20. oldal

ha majd nekik lesz szükségük rám, akkor majd eljönnek hozzám, és meggyőznek engem pótolhatatlanságukról

• Üzleti alapon jól halad a meggyőzés, a művészet eredeti értéke szerint kevésbé.

23. oldal

ha a színházépületet kacsalábon álló kultúrpalotakánt és nem köztérként, fórumhelyszínkén hasznosítjuk, akkor vagy az igény hiányzik belőlünk, vagy az akarat, vagy a konkrét gondolat.

• Ezen a nyomon elindulva a Ráday Könyvesház szívesen kapcsolódik minden olyan törekvéshez, amelyik valódi érdekek és valódi értékek mentén akar „közteret betölteni”. Ideológiánk szerint a Könyvesház nyilvános házat jelent, ahová bárki bejöhet, amíg nem akadályoz minket és a másokat a könyvesházi gyakorlatban: a könyvet, CD-t pénzért adjuk, a lopás tilos. Ha van jegy, akkor meg kell venni. Kardokat és jelvényeket a ruhatárban kéretik leadni. Jelvény készleteket is átveszünk. Biztatunk mindenkit, hogy szabaduljon meg terhes és korlátozó kitűzőitől, hagyja nyugodtan nálunk, mi elvermeljük, mintha nem is lettek volna.

24. oldal

színházunk éppúgy jelét adja az elhatalmasodó silányságnak, mint a társadalom egésze.

• Pont ez, a silányság, az igénytelenség a legfontosabbnak tűnő jelenség:
  • általános, vagyis nem csak a szűken vett „kultúrán” belül érzékelhető,
  • minden szinten jelentkezik: befogadók, alkotók, intézmények
• Okként, vagyis a vizsgálódás kiinduló pontjaként a gyenge kooperációs képességet látom, aminek eredője talán a fejletlen tulajdonosi érzés: nem az egész ország az enyém, csak annyi, amennyit a saját barlangomba hazacipelek, mint egy elejtett vadat. A homo politicus, a köz emberének tapasztalatai hiányoznak. A zsigeri tapasztalatok épp az ellenkezőjét igazolják vissza: aki nem magáért beszél, az – előbb-utóbb – ráfázik. Vagyis amit silányságnak látunk, az valójában a túlélés technikája, a túlélők összeadódott történelmi tapasztalata. Ok és okozat szoros kapcsolatban áll egymással!

Az ifjabb generáció saját hajánál fogva kénytelen kiráncigálni magát abból a helyzetből, amelyet mesterei hagytak idáig fajulni, uram bocsá”, ők maguk idéztek elő.

• Vádaskodás helyett együttműködést, kapcsolatkeresést javaslok. Nem a „mesterek” kezdték a játékot és a nem a mostani ifjabb generációval fejeződik el. Persze mindenkinek megvan a maga sara. Az a legjobb, ha valódi kérdésekre valódi válaszok születnek. A megértés fontosabb, mint az igazságtevés. A tudás pontosabb, és veszélyesebb is, mint az elhamarkodott ítélet. Aki tud, nehezebben ítél. Aki tud, pusztán a tudásával többet segít, legyen fiatal, vagy öreg. Ezek a pozíciók változóak, aki megéri, átéli mindkettő nehézségeit, lehetőségeit.
• Vagyis: kérdéseket kell feltenni nézőknek/közönségnek, más művészeti ágak alkotóinak- más szellemi területek képviselőinek, és főleg és elsősorban a saját szakma idősebb képviselőinek.

25.  oldal

A nyolcvanas évek elején megjelenő „alternatív” minősítés hosszú időre konzerválta az élő, interaktív színházi művészet, és a rendszerváltás után is mainstreamként működő, küldetését tekintve igényes szórakoztatást nyújtó, ám alkotói műhelynek már nem nevezhető állami konszernek között mára feloldhatatlanná vált ellentétet.

• Mintha az ellentét nem a rendszerváltásból jönne. Megfogalmazását és működési formáját tekintve feltűnően hasonlít az irodalomközeli népies-urbánus ellentétre. Mindenesetre számomra a legfeltűnőbb hasonlóság az, hogy a „politikát” teszi meg döntőbírónak, hozza olyan helyzetbe, amibe – magától – nem könnyen kerülne. Vagyis az intézményesített irányítás legfontosabb eszköze, lehetősége ez a szakmai-egzisztenciális megosztottság. És mivel nincs saját érdeke – szórakoztató és/vagy alternatív – ezért könnyen áll egyik oldalról a másikra, hitet és hiteget, hisz a saját érdeke nem más, mint az elosztás hatalmának gyakorlása. A gyakorlatban persze a kép ennél árnyaltabb, hisz az apparátusnak is van önálló érdeke, pláne az apparátusban szerepet vállalóknak. Jórészük kettős ügynök, amit „használnak” a rászorulók, és aztán vagy hálásak, vagy nem, és amiről tudnak a mindenkori hatalom birtokosok, és amit vagy tolerálnak=használnak, vagy tiltanak/megtorolnak. Élő motívum a jó király meséje, aki – ha tudna róla – igazságot szolgáltatna, hasonlóan élő a bujdosó királyfi meséje, aki majd visszatér „csillagösvényen”.

Az fogja megújítani, ami jelenleg a pusztulását idézi elő: a pénz.

• Akkor „újít” meg, ha valakik pozitív előjelet adnak neki. A színházművészet nem azért van azon a – joggal kritizált – szinten, mert nincs pénze. Ha tud játszani, akkor játszhat jót, fontosat, akár világraszólót is. Jellemző példa a torz gondolkodásra, hogy az un. Szegénység viszonyai között milliárdokat lehet fordítani épületekre, míg emberekre, alkotókra, egy-egy műfajra a töredékét se. Ebben sokpárti konszenzus működteti a politikai elitet. Az építkezés lefordítható áfa-ra, pályázatra, beton köbkilométerre, négyzetméter/ft árra. Erről tudnak, és erről akarnak dönteni döntéshozóink. Az emberi minőségről a legkevésbé. Gondoljunk a döntésekben rejlő idő képzetre: se az örökkévalóság, se az életveszélyes pillanat nem jelenhet meg. Mindkét pólust kerülik, mint az ördög a tömjénfüstöt, mert a lapos hétköznapiság bővített újratermelése folyik.
• Vagyis a pénz semmi, az előjel minden. Pénz van, és ha valaki azt mondja, hogy nincs, akkor tudhatod, hogy arról a pénzről akar beszélni, hogy ne kelljen arról beszélnie, ami van. A kultúra fogyasztói nem szívesen beszélnek arról, hogy valójában mi is az általuk kívánt dolgok listája. Mert akkor már nem elég azt mondani, hogy a színház drága, vagy rossz, hanem arról kellene számot adni, hogy milyen összevetésben érvényes a gyakorlata: valamit, akkor, létező pénzből megvettem, a színházat meg nem. Az fontosabb volt-e, és ha igen, miért? Ezen a mércén persze nem csak a fogyasztó mérheti magát, hanem a színház, ill. a kultúra csinálói is, de ez legalább mindkét oldalra érvényes mérce.

26. oldal

• Szép panteista világnézeti alapvetés a világba vetett emberről, aki tud akarni, és korlátai tudomásulvételével együtt mégis az egészre tör: költői és elkötelezett. Pont érzelmessége teszi hitelessé.

27.  oldal

De annyira sajnáljuk magunkban a rabot, hogy nem marad időnk látni a másikban a szabadot.

• Van olyan fogalmazásmód is, amely elfogadja az egyéni korlátokat, vagyis nem sajnálja magát: alázatos. Erre építve társat lát a másikban, akin segít, és ezzel kerekedik felül a maga kiszolgáltatottságán. A kiszolgáltatott segít a kiszolgáltatottnak, nem az erős a gyengének, a gazdag a szegénynek. Az egyén végessége és a végtelenre törő képessége fogalmazódik meg.

Késsel a torkán a bárd már nem énekel, az életéért rimánkodik.

• A bárdot Arany Jánostól tanultuk, és ott másként áll:
  
  Ötszáz bizony, dalolva ment
  Lángsírba velszi bárd:
  De egy se bírta mondani
  Hogy: éljen Eduárd!
   
• Franz Joseph I. Kaiser und König volt épp Eduárd, aki – a maga idejében – nem volt akárki, és tudott bárdolatlan lenni, ha akart. A vers 1857-ben született, a Bach korszak közepén, tíz évvel a Kiegyezés előtt.

Vannak bizonyos kérdések, melyeket demokratikus módon eldönteni csak bajosan lehet.

• A többség uralma nem feltétlenül demokratikus. A „tömegek lázadása”, a populizmusban megjelenő kisszerűség és annak szembenállása hagyományos értéktermelő technikákkal a 20. század egyik jellegzetessége. Ami a 19-ben forradalmi feltörekvésnek látszott, az a következőben kispolgárivá változott. Gondoljuk el, hogy Petőfi Sándor hogyan viselte volna el a pártfegyelmet, mondjuk esztétikai, érzelmi kérdésekben. Hogyan fogadta volna el a szépség alávetettségét az uralomnak?
• Gondolom, hogy a kreativitás, az értékteremtés aktusa nem demokratikus, ellenben az előzmények és a környezet – optimális esetben – lehet az. Furcsa érzés, ha az ember úgy érzi, hogy egy „felvilágosodott abszolutizmusban” jobban működhetne, mint egy „népi demokráciában”. Az előző – ha valóban felvilágosodott, akkor – legalább időlegesen – biztosítja a – korlátozott – szabadságot. A korlátozottság nem a tartalomra, hanem a megvalósítás módjára-kereteire vonatkozik, vagyis megbeszélhető. A nagy produkciók jelentős része – különösen a pénz és technika igényes műfajokban – így jött létre.

A művészet csak akkor lehet igaz, ha önazonos, tehát legalább magával szemben nem hazudik.

• A művészet elsősorban, vagy nem csak magával azonos, mert a korábban emlegetett teljességet célozza. Az önmagához fűződő viszony inkább a kimondás specialitását jelenti: a színház színházszerűen beszél/jen. Ez a nyelvi-anyagi különbözőség a műfajok különbözőségének. Más a papír és más a vászon, más az álló és más a mozgókép. Más az élő ember és más az élő ember által működtetett, vagy létrehozott tárgy. A módszer különbözik, a cél akár azonos is lehet. Nem úgy, mint egy politikai szlogen: Minden hatalmat a népnek! – hanem úgy, mint végeredmény: Jé, Matisse vízililiomai és az Énekek éneke milyen rokonságban vannak egymással! Ez a rokonság nem kívánt, nem elérhető, csak megélhető: mint a testvérek. Tudjuk, vagy rájövünk, nem tudjuk, vagy nem jövünk rá, de a törvény ott van. Ez a törvény adja a különbséget, vagyis a műfajok szabadságát, hogy saját lehetőségeik szerint éljenek, másrészt együttműködésüket is. Ez – jó esetben – rácsodálkozás, felismerés, ami segít a saját nyelv fejlesztésében.

30. oldal

A fiatalok többsége még élvezi a kísérletezést, az idősebbek gyakran csak elviselik.

• Túldimenzionált a generációs különbség: így beszélnek azok a fiatalok/öregek, akik közhelyeket mondanak a feltételezett másikról, ahelyett, hogy magukról beszélnének. Kritika önkritika helyett. Könnyű és káros. Épp azt termeli újra, ami ellen – látszólag – hadakozik. A fiatalok kísérletezése lehet tájékozatlanság, az öregek érezhetik a saját forradalmukat elárultnak, vagy a megőrzött hagyományt elprédáltnak. Újra és újra: kérdés – válasz – beszéd – bizalom – verseny – harc = eredmény, amihez a vesztes is hozzájárult. 

32. oldal

Színpadi költészet létrehozás a cél.…( Eredményeik ritkán intézményesültek, állami keretek között ritkán találkozunk velük.)

• Valóban ritkán ad az állam erre lehetőséget, pláne nem biztosítja ehhez az állandósult kereteket, mert az állam nem azonos a tiszta közhatalommal. A valóságban részérdekeket érvényesít közhatalmi erővel. Az „alternatívok” épp ennek belátása alapján kerülik a „támogatott” pozíciót, hogy ne kelljen megfizetni az ideológiai-politikai „árat”. Az ár nem feltétlenül esztétikai, ezért nem könnyű szétszálazni az alkut, amit a felek – részben tudatosan, részben ösztönösen – kötnek egymással. Jellemző mérce, hogy mennyire érvényesül ebben a tisztán politikai-hatalmi alkuban a felek személyes ízlése. Ha a politikai megbízott személyében kulturált, akkor az alku is lehet ilyen: Hitler Wagnernek kedvezett, ami nem rossz választás, még akkor se, ha félreértette, illetve sajátosan értelmezte Wagnert. A Lohengrin mégiscsak igényesebb megoldás, mint Kálmán Imre, vagy Dunajevszkij. De ezt a jelenséget értelmezni-megérteni legalábbis kockázatos. Nem gondolom Hitlert kulturáltnak, de Wagnert komolyabb zeneszerzőnek gondolom az említett versenyzőknél. Szinte lehetetlen megmaradni egy-egy választott értelmezési tartományban. Gondoljunk Szabó Istvánra, aki Mefisztó alakjában a maga árulását rajzolta meg. Addig volt izgalmas, amíg titokban maradt az indíték, a Napfény íze már fáradt, hazug, dadogó magyarázkodássá silányult.

Azért teremtünk szabályokat, hogy aztán lerombolhassuk őket.

• Szabályokat ugyan teremthetünk, de azok még nem azonosak a felismert törvényekkel. Az igazi szabály annak megismerésére, érvényesítésére tett kísérlet. Ezért változhat, miközben a célok – törvények - megejtően változatlanok. Ahogy a tornászok is a gravitáció, az emberi izomerő, a súly és a tömeg, esetleg a súrlódás viszonyát tanulmányozzák. Mondjuk a krétai bikatáncosok óta.

35. oldal

Hatalmába kerített az önkifejezés mámora. Hogy ez hasznos-e a magam, velem együttműködő kollégáim számára, azt az idő fogja helyesen megválaszolni…

• Csányi Vilmos szerint a mai ember úgy viselkedik, mintha csoport lenne: individualizáció vs. közösségi lét. Illékony, arányosság utáni vágy, a belső és a külső viszonya, konfliktusa.

Elszalasztunk egy igazán különleges lehetőséget: az önfelmutatás gesztusát.

• A régiek liturgikus nyelve épp ezt a kettősséget hidalta át: minden Karácsony a születés, minden Húsvét a feltámadás, és ez lehet általános, megidézett, és lehet személyesen átélt is. Pilinszky: et resurrexit tertia die! – követi az abszurd hit=teljességre törekvés törvényét: Credo quia  absurdum est! – aminek a puszta létén kívül nincs és – talán – nem is kell más bizonyíték.
• Minden önfelmutatás egyik oldala az „én”, de kell valami, mondjuk egy tér, egy tágasság, egy irány, ahová mutat: belülről kifelé, belőlem a másiknak, belőlünk a világba, élőből az élettelenbe, a valamiből a semmibe, a lehetségesből a lehetetlenbe. Talán nem is vagyunk mások, mint ennek a mutatásnak a birtokosai: akik mutatni tudnak.

38. oldal

A fiatal generációk rettentően gyorsak, de életben maradásukhoz ma már nem elengedhetetlen feltétel sem a múlt, sem a jelenkor szellemi termékeinek ismerete.

• A kommunikációs technikát birtokló és működtető fiatalok és a szellemi termékek, mint felhalmozott tőke kapcsolódása, viszonya valóban nagy téma – de nem kötelező teljesen a - most még körvonalazatlan – új technológiákra tenni a végső voksot. Legalább olyan forradalmi és újszerű a „régiséggel” való foglalkozás. Mondjuk a környezet védelme másként el se képzelhető. Pont visszafelé keresünk kiutat: mikor, mit, miért rontottunk el? A Temzében száz év után újra vannak halak, és ez nem pusztán információ adás-vétel, hanem belátás, némi alázat, a múlt hibáiból való okulás (is). A régiek megértése/elfogadása nélkül a hibáikat is nehéz lesz javítani, a tudásuk hasznosításáról nem is beszélve. Az étkezés, az alapanyagok termesztése és használata, elkészítésük módja jól példázza, hogy a „korszerű” miként válik rövid időn belül meghaladottá, a „korszerűtlen” miként válik hirtelen értékessé. Ma már sajnáljuk a kézműves technikák nagy részének eltűnését. Újra és újra azonos kérdésre adunk választ: meghaladunk valamit, vagy elfelejtünk.

40. oldal

Aki nem mozdul, nincs.

• vagy csak az van, aki eléri a teljes mozdulatlanság, a nem mozgás állapotát, amely olyan, mint a fekete lyuk, ami épp a tenger mozgás energiáját gyűjti egybe. Mozdulatlansága nem gyengeség, hanem erő, bizonyosság, végeredmény. Mint a csend, ami a beszéd eredménye. Ahogy az értelmes életé az (értelmes) halál?

Civilizáció=gyógyszer a semmire.

• A mondat érvényét az előre kiosztott előjel adja. Ha az egész vége a semmi, akkor igaz, ha másként van, akkor nem csak hamis, de kifejezetten káros. A civilizáció „önfelmutatás” = az ember önfelmutatása. Törékeny, zavaros, indokolatlan – egyrészről – bátor, szervezett, működőképes – másrészről.

48. oldal

A mai színházi iskoláink a semmibe termelnek felelőtlenül.

• Így van ez a többi művészeti területen is, vagyis a jelenséget általánosabb okok gerjesztik. A tanárok egy része alkotóként nem él meg a piacon, ezért tanítja azt, amit maga se tud eladni. Ez nem feltétlenül kóklerség, egyszerű élethelyzetként is értelmezhető. Az érintettek mindenesetre így értelmezik, bár az önkritika sem idegen tőlük. Tudják, hogy kényszerpályán vannak. Az un. Művészet nagy része eladhatatlan a piacon. Vannak műfaji különbségek: írót nem képeznek, míg színészt, festőt, zenészt, filmrendezőt igen. A nyomás nagyságát jelzi, hogy az állami intézményeken kívül ott a rengeteg stúdió, műhely, magániskola stb. És ezek csak azért létezhetnek, mert vannak diákok, akik megtöltik. A minőség nem kardinális kérdés, hisz menet közben derül ki, ha kiderül, sőt a gyenge minőség adott esetben piacképesebb.

50. oldal

A diákok az iskola falain belül ritkán, vagy soha nem találkoznak a közönséggel.

• A „félelem a közönségtől” jelenvaló érzés. Ha létezik arctalan, alkalmazhatatlan, színvonaltalan, kicsinyes és kritikátlan alkotás/alkotó, akkor kell lennie ilyen közönségnek is. Ha az előadás közös alkotás, amihez mindenki magáét adja, akkor az elvtelenül kényeztetett közönség azt kapja, amit érdemel. A felelősség kölcsönös, csak annak számolása különbözik. A néző jöjjön „felöltözött lélekkel”, a színész meg tudja a magáét. Az egyik adjon, a másik meg a befogadását adja. Aki ad, fogadja be a befogadókat, a befogadó meg adja a nyitottságát, hogy a másik adhasson: Emberek, nem vadak vagyunk – ha jól idézek.