Kövezzetek meg, de az nekem nem volt túl szimpatikus ahogy azt a tőle jobbra lévő srácot mindig leintette, szavába vágott, néha gúnyolódott is vele...
Nem arról szólt volna (elméletileg) a dolog hogy meghallgatjuk és respektáljuk a másik véleményét?

Hmmm?

Ahogy maga András is jelezte, ő csak egy néző volt, aki nyilvánosan fejthette ki véleményét. Ebben az esetben nem kell úgy tekintenünk rá, mint valami megkérdőjelezhetetlen szaktekintélyre. Ha hülyén viselkedett, akkor az csak azt erősítette meg, amit mondott: egy néző volt, akit sokkolt, amit látott. Ilyenkor az ember nem mindig képes távolságot tartani saját magától és a kontextustól. Ebben az esetben az is előfordulhat, hogy feldühödünk, és meggondolatlanul cselekszünk, akár még meg is sérthetünk másokat. Aztán persze szégyeljük magát, de akkor már messze az érintett. Én így látom a történetnek ezt az aspektusát. És mások?

Nem tudom, hogy ott voltatok-e a sztori legelején. Arra gondolok, hogy az a srác volt az első hozzászóló, és egy elég kemény, támadó és személyeskedő beszólással kezdte a mondandóját. Erre Feldmár visszaszólt, ami szerintem még teljesen OK is, ez csak jogos önvédelem. Ami bántó lehet, hogy ezek után már nem igazán adott újabb teret a srácnak a megnyilatkozáshoz. De talán nem akarta hogy kettejük párbeszédévé váljon a terep, hiszen az volt a cél, hogy minél többen elmondhassák a véleményüket.

Engem az lepett meg, hogy ettől ő kikészült, valahogy erősebbnek gondoltam őt idegileg...de persze ez az én problémám, hogy mit gondolok róla...az is igaz, hogy én a "vidámabb" csoportba kerültem, ezért lehet, hogyha én is a másik úton járok, akkor más lelkiállapotban jövök ki én is...
a kohézió lérte-nem-jöttében igazat adok neki, márcsak azért is, amit az előbb írtam: a két külön csoport szerintem teljesen más belső élménnyel tért vissza a kiindulás színhelyére és ez rányomta a bélyegét a közös éneklésre is...
egyébként én nem tudom, hogy az előadás előtt mi lett a háttérben megbeszélve Vele és mi nem, de én kicsit azt is éreztem, hogy az ő beszéde is szét van esve (hallottam már tőle sokkal összeszedettebb beszédet), mintha nem lett volna egy-két bólya kikötve hogy milyen alaptémára építse fel a beszédét...mintha ő is kereste volna, hogy mégis mit szóljon ehhez az egészhez, illetve, hogy merről közelítse meg...és persze, ez egy beszélgetés volt, de a térbeli elhelyezést is tekintve mégiscsak a személye köré épült...

most nagyjából ennyi lenne a benyomásom

@sengam: ezzel meg egyet értek, a válasz a PROVOKÁCIÓra ment egyértelműen ;)

@GNY: ne mondjuk, hogy kikészült, mondjuk inkább amit ő mondott, hogy egy kegyetlen színház élményét élte át, és ennek a hatása alatt volt.

Hogy a beszédét szétesettnek érezted, azt magyarázhatja az is, hogy kifejezetten nem beszédet, előadást tartott, hanem beszélgetést vezetett, mint ahogy Te is írtad. Talán szerencsésebb lett volna ehhez másképp elhelyezkedni a térben, ez is igaz.

Megkérlek, hogy ne utasíts, hogy hogyan mondjam el a véleményemet, ezt én se teszem meg Veled szemben.
Köszönöm.
Az általam használt fogalom és a Te megfogalmazásod között maximum finomítást érzek.

A felkérést úgy szólt, hogy amennyiben Andrást érdekli A szabadulóművész apológiája című akciósorozat, akkor jöjjön el, nézze meg a Temetőt, a Rést és a Laborhotelt, utána pedig vezessen le egy beszélgetést, amely az ő értelmezésével, asszociációival kezdődne, majd pedig a közönség bevonásával folytatódna. Ő nagylelkűen és érdeklődve elfogadta a meghívást, amelynek végső fokon eleget is tett. Én csak azt sajnáltam, hogy a három részlet megtekintése után egyedül a Laborhotel első húsz percéről beszélt, meg hogy a folyosón várakoznia kellett tíz percet, illetve, hogy úgy érezte, kötelező dalra fakadnia mindennek a végén. Mindenképpen hálás vagyok neki azért, mert ilyen izgalmas helyzetet generált. Mindanniyan mást vártunk tőle, de ő meglepett minket. Ugyanakkor valami olyasmiről is beszámolt a jelenléte, ami a célom volt: személyesség és őszinteség. ?

"Te rosszul gondolkodsz."
Elhangzott egy ilyen mondat is...:)

Nekem is az volt az egyik első gondolatom, hogy izgalmas, és mégannyira fontos helyzetet generált ez az alig egy óra. A másik első pedig az (hogy hová rohan ez is? elnézést), hogy talán nem volt szerencsés, hogy rögtön az előadás után tartott beszélgetést (bár ekkor még nem lehetett tudni, melyik ”ágra” kerül), és ha már bezsélgetés, miért az előadásra inkább alkalmas elrendezés (csatlakozva az előttem szólókhoz).
Vissza a helyzethez: érdekes, hogy mennyire érvényesült a pszichológus emberféltése, egyrészt a gyermeké, másrészt a befogadóé, a közönségé. Említette a bizalmi alapot, ami egy terápiában létfontosságú, tehát azt, hogy ha ő belevisz engem egy lelkileg, pszichikailag megterhelő helyzetbe, megvan ahhoz a kompetenciája, hogy abból ki tudjon hozni. Egy színházi előadástól elvárhatjuk-e ezt? A menekülési irány adott volt (vajon Myoken mesterrel mi történt, van róla hír azóta?), aki fenyegetve érezte lelkét, magát, elmehetett.
Kicsit válaszolva Feldmár András felvetésére, azt gondolom, hogy ez egy fontos színház. Nem biztos, hogy mindenkinek való, de még az se, hogy mindenkinek kell. A tükrözés kegyetlensége nem szükségszerűen azonos a kegyetlenség tükrözésével.
Schilling Árpád említette az ember kóros háríthatnékját. Érdekes, hogy a darabban (az 1-es csoportban voltam) olyan ok-okozati szálak futnak, amik szükségszerűen egymásra mutatnak (ld. a gyerekszoba, ahol az anya érzelmileg terrorizálja a lányát, hol jól felpofozza, hol a megalázkodásig a bocsánatáért esdekel, és később ez a lány egy hétköznapi helyzet során megtámadottnak érzi magát, hisztériás rohamot kap, holott nem fenyegette igazából senki), mégis az elbeszélés érvényesül, és nem ítéletalkotás folyik. Tóth Orsi fájdalmas, kényszerű mennybemenetele (legalábbis nekem ilyen volt) egyidőben zajlott egy másik lány pokoljárásával és halálával. Ez egy erősen megmaradt kép bennem.
Még valamit, amit egy barátnőm mondott, csak tolmácsolom: az a jelenet, amikor a fényképészt irányító ”mester” a barátnőjével beszél telefonon, az egész ”1-es vonal” metaforája lehetne: míg ő próbálja a legpontosabban, abban az egyetlen megfelelő pillanatban megragadni a valóságot a művészet által, és ezért barátnőjével nem tud igazán foglalkozni, addig megtörténik személyes életének, valóságának a tragédiája, a lány öngyilkos lesz. Persze ez felveti megint a felelősség (meg a valóság mibenlétének) kérdését, nem mondhatjuk azt, hogy a férfi miatt történt, vagy hogy a lány egyszerűen ideggyenge volt. Nem. És ettől is volt olyan fájdalmas az egész. Kimondatlanságok, hiányzó darabok a történetekből. Amennyire képesek vagyunk mi is nem tudni magunkról.

vinczeanna

Gábor hozzászólása (a Feldmárhoz közel ülő srác) természetesen provokatív volt, hiszen a doktor úr felütése is az volt. ami ennél fontosabb, hogy arra az alapproblémára reagált, ami aztán az egész beszélgetés alatt uralkodott. Feldmár ugyanis morálisan kezdett megközelíteni egy műalkotást, Gábor szerintem erre reflektált hevesen, csípőből. Hasonlót gondolok GNY; én is erősebb idegzetűnek gondoltam Feldmárt annál, hogy traumatizálódásra panaszkodjon egy színházi előadás(!) hatására. De a helyzet az - és szerintem ez az alapja a moralizáló vs. esztétizáló attitűd folyamatos (nem szándékolt) jelenlétének a beszélgetés alatt - hogy természetesen nem valódi traumáról beszélt ő, hiszen egy valódi traumát elszenvedve, feltételezem, nem tudott volna kiülni egy székre, majd hangot adni az érzéseinek. A traumát mint metaforát használta gondolom, ez esetben viszont értelmetlen a vád, hiszen nem valódi sérelemről, hanem egy vizsgálható fogalomról beszélünk. Röviden: ha traumán estem át, akkor páciens lesz belőlem, ha a traumát akarom egy bizonyos távolságból, vagy közelségből vizsgálni, akkor kutató.
azért az érdekes volt, hogy pont a beszélgetés előtti napon olvastam azokról a tudósokról, akik az önmagukon végzett kísérleteik által értek el eredményeket:
index.hu/tudomany/2009/04/12/hanyast_csepegtetni_a_szemunkbe/

Ez érdekes kérdés, ami a mű traumatizáló hatását illeti. Nyilván van ilyen, de ha valami, akkor csak az alkotói szándék vethet fel morális felelősséget, szerintem, hiszen egy műnek van utóélete a nyilvánossá tételtől, és mindenki lelkéért nem lehet felelősséget vállalni.
Mondjuk, mi a helyzet a 70-es évek performanszaival, amelyek az emberi testet használták fel meglehetős brutális formában parafrazeálva a középkori szakralitást. Van, akit ez traumatizált? Az alkotónak meg kellett, hogy forduljon a fejében ez a lehetőség.
Vagy Gottfried Hellnwein, akinek a képei (gyermekhullák, megerőszakolt, felnőttek által brutalizált, testileg és lelkileg kiszolgáltatott gyermekek) hát, ha nem traumatizáltak volna senkit, meg lennék lepve. Mégis, épphogy nem lehet ezt bűnének tekinteni.
Egyébként meg, ilyen a világ. Az ingerküszöbök magasan vannak, akkor sem rezdülne meg sok ember, ha mellette dobnák le az atombombát. Nem hiszem, hogy speciel a Laborhotel traumatizált volna. Inkább úgy mondom: nem hiszem, hogy annyira finoman lennének hangolva a mai budapesti lelkek, hogy komolyan felvethető lenne a traumatizálódás lehetősége az előadás kapcsán. Még akkor sem, ha az átlagnál érzékenyebb is volt a közönség.

nekem is jártak ilyen dolgok a fejemben, ennél vannak azért tényleg jóval 'húzósabb' dolgok és előadások is. Szerintem ha valakit ez mélyen érint, "erősen traumatizál", akkor ott más is van...de így legalább kap valami visszajelzést az ember saját magáról...tehát ilyen formán szerintem hasznos a darab...

@GNY: utasítani semmiképpen nem szeretnélek, és persze, talán azon se vitatkozzunk hogy nekem mást jelent a kikészülni szó.

Traumatizálásról beszélt Feldmár, bár nekem nem úgy rémlik, hogy abban a kontextusban, hogy ő traumatizálódott volna az előadás alatt.

Most már biztos vagyok benne, hogy hasznosul, ami történt. A beszélgetésre alkalmasabb térkialakítással kapcsolatban - mert többször is előkeült - annyit, hogy nagyon nehéz ennyi emberrel egy témavezető irányításával másfajta formát kialakítani a mi termünkben. András személye pedig automatikusan generálta az előadói elrendezést. Bár én is azt gondolom, hogy a tér alapvető hatással van a közösségi működésre, ebben az esetben nem hiszem, hogy változtatott volna bármin, mondjuk egy nagy körben való leülés, vagy valami hasonló elrendezés. Úgy történt minden, ahogy kellett, most már csak az az érdekes, mit hozunk ki belőle. Láthatóan nem keveset. Egyre többen kommunikálunk róla, és addig csináljuk, amíg van értelme. Nagyon érdekes, hogy milyen mélyen gyökerezik bennünk (bennem is természetesen) a megtörtént események képzelet általi átalakításának igénye. Néha több energia megy el arra, hogy valamit a saját szánk íze szerint átformáljunk, mintsem, hogy a valóságot, a megváltoztathatatlant elemezzük. Számomra a "hogyan kellet volna" kikerülhetetlen szakmai kérdés, de éppígy a "mi történt itten" is. Tudom, hogy nagy volt a tömeg, de azt észrevettétek, hogy az első folyosó padlóján a KÉPZELET szó volt olvasható, a beszélgetés helyszíneén pedig a LEHETŐSÉG volt a kőpadlóra ragasztva? Korábban tettük még oda, nem tudtuk mit kezdjünk vele. Mára kezd beérni a dolog. ?

Viki, igazad lehet, egyetértek Nekem nem volt szándékom olyan hatás kifejtése, ami traumát idézhet elő. Meg sem fordult a fejemben ilyesmi. Ahogy a zsíroskenyér szobában mondtam, ez egy lehetőség a közös gondolkodásra, képzeletjátékra, vagy nézelődésre. Hogy ki mire használja, az valóban nem az én felelősségem. Mi úgy éreztük, hogy nem ajánlunk fel olyan játékkereteket, amelyek a befogadó számára kellemetlenséget okoznának. A képek/jelenetek 20-25 percnél nem tartottak tovább, és bárki elmehetett az ingyenes előadásról. Voltak, akik így döntöttek. Ők lehet, hogy unták, de az is lehet, hogy sokkolta őket. Bár én az utóbbit kevésbé tartom valószínűnek. Ez egy játék volt. Azért merem ezt állítani, mert sokakat láttam, hallottam nevetni. Én az A történetet kicsit feszesebbre fogalmaztam, és kihagytam belőle az interakció lehetőségét. Ennek ellenére voltak olyanok, akik már a fürdőszobában nevettek a két nyomozón, vagy egyszerűen csak a Tarkovszkij parafrázison. (Stalkerék a Szobában.) Aztán Tóth Orsin is kuncogtak a "filmforgatás" megfigyelőiként. Talán a mennybemenetel patetikusságát is megmosolygták páran. Terhes Sanyi utolsó interjúja talán felháborító volt, de leginkább szánalmas, főként, ha Fancsikai Peti utolsó gesztusából olvasta valaki visszafelé. Szóvel, én nevettem az A-n is, de ettől még simán elképzelhető, hogy valaki mindezt tök komolyan vette. Ez ugyanis az A történet. A B szintén lehetett lehangoló, ha pl. valaki már rögtön az elején unta Sanyit. Utána hosszú szótlanság, kiszámítható történetvezetés. Ez is tud irritáló lenni. Madonnát sem kultiválja mindenki. Hát még a keszonban tartott bulit. Közhelyes, unalmas, komolytalan paródia. És végül, de nem utolsó sorban a casus belli: csecsemő a színházi térben. "Ez az ember a családját is föláldozza..." Aki morális szempontból tekintett erre a képre, abban a korábbi részletek esztétikai megkérdőjelezhetősége is százsszorosára növekedhetett. Ez utóbbi helyzetről én nem gondoltam többet, mint hogy segíthetnétek elaltatni ezt a gyereket. Amióta megtörtént az első ilyen "szeánsz", azóta átalussza az éjszakákat. Ez nagy segítség számunkra, mert így van esélyünk nekünk is aludni. Szóval, Franya jól van. Legalább is úgy tűnik. De ki állíthatna többet annál, amit a saját szemével lát, és az eszével gondol? ?

óóó..bár velem fordulna elő ilyesmi, hogy egy ilyen altatás után átaludnám rendesen az éjszakát...
de az a szoba számomra (és szerintem sokak számára is) nagyon megnyugtató volt...:)

Tarkovszkij - ez nagyonjó, nekem, megmondom őszintén, nem jutott eszembe, pedig juthatott volna. Azt a jelenetet visszaidézve most azon gondolkodom, hogy milyen lett volna ezeket a mondatokat - a nyomozók párbeszédére gondolok - mondjuk olyasvalakik szájába adni, akik valakit épp frissen megöltek, és a holtteste felett gondolkodnak hangosan az élet és halál kérdésein. De ez már valóban nagyon "kegyetlen" lett volna. Nem Tarkovszij, hanem inkább Tarantino.
Látod, Tóth Orsi jelenetét- mint azt korábban írtam máshol - én is valamiféleképp viccesnek éreztem, tényleg Woody Allen jutott róla eszembe. De ez abszolút pozitív élmény volt.
Terhes Sanyi utolsó interjúja pedig nagyon jól jött a homokszoba után, míg odalent kissé édeskés volt a beszélő , fent inkább cinikus.
Utánuk jó volt egyszerűen csak egy normális, szürke hétköznapi Embernek lenni.
Az azonban nagyon érdekes, hogy a B verzióról én speciel csak szilánkokat tudok, azt is a Te előző hozzászólásodból jórészt, tehát aki esetleg elmesélné a dramaturgiát, annak hálás lennék.
Nem furcsak, hogy a nyomasztó, kegyetlen A verziót most nyugodt derűvel idézed fel, Árpád, de a B mintha kissé elidegenedett volna Tőled, inkább keserű és túlságosan kritikus lett a hozzászólásod B változatot jellemző része - hát nem erről a B részről írta valaki megnézve, hogy az élet gyönyörű?
Ha már egyszer szóbahoztuk Madáchot: most Ádámból átmentél Luciferbe.

Tarantino beküld két bérgyilkost a zuhanyzóba, akiknek meg kell ölniük Jeanne-t. Miközben az zuhanyozik (Hitchcock) kezükben a fegyverrel filozofálni kezdenek, és arra jutnak, hogy ez a helyzet csupán egy lehetőség arra, hogy döntsenek. Sokáig hallgatnak, majd az egyik megnézi az óráját. Mielőtt a lány befejezné a fürdést, lelövik. Később kiderül, hogy igazából nyomozók, de senki nem tudja, mi az "igazi" foglalkozásuk. Végig rejtve maradnak a többiek előtt, hiszen senkisem sejti a titkukat. Egymásnak falaznak. Két angyal (Wenders). Vagy bármi más. Az általuk megfogalmazott filozófiai szentenciák annyira egyszerűek, hogy akár még az amerikai nagyközönség is örömét lelné bennük. Az anyag lényege a lehetőség, ahogy azt Sanyi mondta nekem egyszer. Amikor megpróbálom elképzelni, hogy miként láthatja valaki mindazt, amit csinálok, akkor csak ezt a lehetőséget próbálom értelemmel megtölteni. Ádám vagy Lucifer? Leginkább Madách személye az érdekes. Miért foglalkozik ilyesmivel egy ember, akinek van más, tisztességes szakmája is. Természetsen fene tudja, hogy ki mire gondol. Igazából csak önirónikus játék a szavakkal. Valamiféle jelzés, hogy semmit sem érdemes jobban elhinnünk, mint az ellenkezőjét. Az A történetet három hétig készítettük elő. A B történetet megcsináltuk pár nap alatt. Jó játék volt. Örömteli. Nevettünk egymáson és magunkon. Aztán beültünk az utolsó szobába, és elaltattuk Franyát. Cselekvés közben (is) gondolkodni nagy élvezet. Nem akarja valaki elmesélni a B sztorit?

Kezdjük akkor. Mondjuk az elején.

A B oldal első jelentében abban a kis fenti szobában vagyunk, ahol papírdobozokon kell ülni, és érezhetően magány-hangulat van. Miután mindenki elhelyezkedett, várjuk, hogy történjen valami..., és eltelik annyi idő, hogy már-már elkezdünk beszélni arról, hogy milyen vicces is, ahogy itt együtt várunk. Ekkor az a két nő, akik a legszélén ülnek, szólnak, hogy a mellettük lévő magas papírdobozban bizony van valaki. Majd csakhamar a papírdoboz ezt megerősíti, mert megszólal. Kialakul egy dialógus, amelyben mi nézők kérdezgetjük a dobozban lévő férfit, hogy miért van ott benn. Ő elmondja, hogy elhagyta a családját, és emiatt bűnhődik, és az is kiderül, hogy önmagára szabta ki ezt a büntetést. Ezek alapján szomorú is lehetne a szituáció, de egyáltalán nem az; sokat nevetünk, nagyon vicces dolog egy papírdobozzal beszélgetni, vicces ahogy kinyújt dolgokat a nyílásán keresztül (pl. megkínál minket popcorn-nal), majd megkéri egyikünket, hogy beszéljen telefonon a feleségével, és mondja el neki hogy mindent megbánt (azt nem tudjuk meg, hogy mit követett el) és vissza szeretne menni hozzájuk. Nézzük és hallgatjuk ezt telefonbeszélgetést, a feleség válaszait nézőtársunk tolmácsolja a doboznak, és ezen keresztül nekünk. Ez is nagyon vicces rész, úgy érezzük, hogy a feleség alapvetően már megbocsátott, csak még kicsit kéreti magát. Azt hiszem úgy is van vége a jelenetnek, hogy a feleség azt üzeni hogy még meggondolja, most mennie kell a gyereket ellátni. Ezek után mi is elmegyünk, de tudjuk, hogy hamarosan vége lesz a papírdobozban élő férfi önkéntes száműzetésének, így tudunk nevetni azon, ahogy megjátszott-szomorúan búcsúzkodik ő is tőlünk.

Másoknak biztos másmilyen volt. És persze vannak még a további jelenetek..

...Aztán pedig nem tudnak kimenni a fürdőszobából, és esetleg mi sem (Bunuel)...

Szóval Ti közelről is belenézhettetek egy papírdobozba. Volt története, sorsa. A mi dobozaink nem nyíltak ki. Nálunk nem voltak sorsok, hanem emberanyag volt, vagy még az sem; szépen bedobozolt gyűjtemény, feldolgozott, feldolgozandó adatok egyforma dobozokban.

Mi volt még?

a B történetet kicsit mostohának éreztem, itt is és a beszélgetésen is javarészt csak az A-ról volt szó
én a B-t láttam és abból is kijött a saját kis sztorim, de az A-ról hallottak alapján gondoltam, hogy valószínűleg különbség lehet a kettő megtervezésének ideje között ...
mindenesetre én a B-től sokat kaptam, a sokszor kiszámítható, közhelyes, transzparens szóval imádom kategóriás, és a kutatás, hogy mi lehet a mozdulatok mögött, a sztori mitől több, mi lehet a titok, mert biztos nem csak AZ van itt, amit látok ... és máris magamban turkálok és én teszem hozzá azt amitől összeáll,
mese magamról, magamnak és a sok kis aha! és elmosolyodás, hogy mit miért gondolok, mikor egyszerűen csak azt látom, hogy fekszik egy férfi majd melléfekszik egy nő ...
fel feles felesleges fele se segg
tökéletes feleség
egyértelmű az egész ugyanakkor ezer lehetőséget is magában rejt csak merni kell elindulni aztán körbenézni...

ha arra gondolok, hogy a B sztori tervezésénél fele ennyire sem gondoltátok ezt az egészet komolyan, mint amit nekem jelentett és amit én leszűrtem belőle, és nem volt annyira tudatosan megtervezett a dolog, mint az A-nál, kicsit ambivalens érzések fognak el, de végül is ez nem számít, az élmény a fontos, amit köszönök :)

Egy pillanat! Hajnau: fele ennyire sem gondoltátok komolyan. Ki írta ezt rajtad kívül? Az, hogy az ösztöneinkre hallgattunk, hogy el mertük engedni a fantáziánkat, vajon miért lenne komolytalan? Tervezett? Hogyne lenne tervezett? Tudod, van olyan, hogy egy perc alatt is kijön valami, ami máskor hónapok alatt sem. Ilyen a művészet. Vagy nem? Olyasmit találtunk meg ebben a munkában, amit már régóta kerestem. Valami mélyen ösztönös és mégis tudatos működést. Ezért nevettünk. Mert élvezet volt csinálni. Mint ezt az egész PROJEKTET. Tegnap kaptam egy barátomtól: nem az a csoda, hogy teszed a dolgod, hanem, hogy a munka boldogít. Sztem, nem találnátok ki, ahogyan én sem. Teréz anyáé volt az idézet. ?

Valószínű, rosszul fogalmaztam, elnézést.
A fele ennyire sem gondoltátok komolyan mondatom folytatása is elég fontos...
A lényeg, hogy engem a B sztori totál eltalált, de itt is és a beszélgetésen is inkább az A körül forgott minden, hallottam felzaklatott élménybeszámolókat, h megrázó volt, durva, kegyetlen stb.,
Én egészen mást tapasztaltam. Sokat kaptam, nem sokkot. Trauma?!
Nyilván komolyan gondoltátok, de azt nem tudhatom, hogy vajon gondoltátok-e, hogy ennyire komolyan beletalál ez majd valakinél. De ez teljesen mindegy, nyilván ettől is szép ennyire az egész ;) Művészet.
Erre írtam, hogy talán nem volt annyira tudatosan megtervezett, sokat tehetett hozzá a befogadó, hogy létrejöjjön a várakozástól az éneklésig egy saját történet, ahol az utolsó szobáról is biztos sokan többet gondoltunk annál, hogy csak "elaltatni segítünk egy gyereket" ;) Egyértelmű. Többértelmű.
Azt írtad, hogy ösztöneitekre hallgattatok, és el mertétek engedni a fantáziátokat én pedig azt, hogy talán nem volt annyira tudatosan megtervezett, mint az A.
Azt írtad, hogy az A történetet sokkal több ideig készítettétek elő, ezzel nyugtáztam, hogy akkor ezek szerint - az A-ról hallottak alapján - jól éreztem ezt, és azt is, hogy az 'feszesebbre volt fogalmazva'. De egyáltalán nem mondtam, hogy az előkészület ideje egyenesen arányos lenne a végkifejlettel.
Egy ösztönös másodpercnyi bevillanás tőletek, egy életre szóló felismerés nekem. ;)
Úgy érzem, egy új hálót kínáltatok fel, - de ezt talán írtam már egy másik topicban - "közös gondolkodás" szőhettem egy új hálót magamnak. Érzem a figyelmet. Kíváncsi vagyok. Lett időm. Nincsenek kifogások...

Hajnau, ne kérj elnézést, hiszen nem bántotál meg. Csak azt akartam jelezni, hogy furcsa módon az ösztönösség nem zárja ki a tudatosságot. Lehet tudatosan felhozni olyan képeket, amelyek a mélyben lebegnek. David Lynch ír ilyesmiről a meditációi kapcsán, amelyek során - ahogy ő írja - halakat igyekszik kipecázni a mélyből. Amit a hálóról írtál, komoly visszajelzés. Ezek szerint van értelme olyan helyzeteket felkínálni, amelyek önálló képalkotásra serkentenek, vagyis bíznak a befogadó fantáziájában. Én fölkínálók egy formát (számodra rejtett tartalomból), és Te töltöd tele ízlésed, hangulatod, műveltséged és kreativitásod mértéke szerint. Valami ilyesmi a szabadulóművészet, ha a rémületes prekoncepciók világából igyekszik kitörni. Újraalkotsz a felkínált anyagból. Újraszülsz. A Rés ez esetben a szemed mögött képződik. ?

kicsit visszakanyarodnék a Feldmár-beszélgetéshez, mert felmerült bennem egy kérdés. Feldmár többször említette, hogy várni kellett, és ez is szerepet játszott abban, hogy bezárva ("rabszolgának") érezte magát. én a B verziót láttam, Feldmár az A-t. az előadás után ugyan megbeszéltem egy barátommal a másik "utat" is, és ő is említette, hogy várni kellett a folyosón, de így visszagondolva nem tudom, hogy ez tudatos volt-e vagy csupán egy kis technikai szünet.

az is érdekelne, hogy milyen volt a másik két beszélgetős esemény, örülnék, ha mesélnétek róla!

Az interakció miatt kiszámíthatatlanná vált a B verzió hossza, ezért a két csoport helycseréjét nem tudtuk zsírra kiszámítani. Egyik nap az egyik csapatnak, másik nap a másiknak kellett várakoznia egy kicsit a folyosón. Amit András hallhatott, az kb. így hangzott: amíg a másik csapat is végez, üljetek le ide, köszönjük. Talán félreértette a helyzetet. Mindenestre ebből lett az a bizonyos "csak a rabszolgák várnak" kijelentése, amit többen is idéztek már korábban.

Én egy pillanatra visszatérnék ide:
"Miért foglalkozik ilyesmivel az ember, akinek van más tisztességes szakmája is?"
Ezt kire vonatkoztattad, Árpád, Magadra, vagy Madáchra? Kifejtenéd bővebben?

Hát, úgy látszik, hogy nem fogok megtudni a dramaturgiát a B verzióról. Ezt az emberek úgy látszik nem akarják "kibeszélni" magukból. Végülis ez is egy érthető lélekállapot.

Nem lehet, hogy Feldmár András nem volt még soha hasonló színházban? Lehet, hogy szerette volna élesen elkülöníteni a "darabot" az "élettől", ahogy általában a színházban szokás bemegyünk, helyet foglalunk, függöny, aztán megint függöny - látszódjon már jól, hogy mettől meddig tart egy felvonás - , majd hónunk alá szorított színházi táskával egy kis büfézés és csevely: "xy mennyit öregedett"!, múltkor "z milyen jó volt ebben-abban"... dehát itt ugye összecsúszott, a színház kicsit belelógott a valóságba, a folyosói szünet például meg olyan volt, mintha a koreográfia része lenne. Az emberek elmentek pisilni, ott bent találkoztak Nagy Zsolttal, aki szintén... elnézést..., és megnézhettük, ahogy fürdőnaciban, kissé lógó orral bevonulnak a szereplők a fürdőszobába, mi is nevettünk ezen, utána pedig vidám éneklés hallatszódik ki a férfizuhanyzóból, ahol az előbb még helyszíneltek...

Madáchra természetesen. Ha valaki nem drámaíró, miért ír drámát? Ráadásul pont ilyet: az emberiség nagy tézisdrámáját. Nem tudom, hogy pontosak-e az információim, de úgy hallottam (village legend), hogy először egy nőnek, Veres Pálnénak, az Országos Nőképző Egyesület megalapítójának mutatta meg először. E hölgynek a jelszava így hangzott: haladjunk!

@schillingarpad: Akkor Te is úgy gondolod mint ahogy én, hogy az Ember tragédiájának igazi lényegét és a mi számunkra érvényes értelmét leginkább Jeles Angyali üdvözlete közvetíti?
(Ami tulajdonképpen csak egy "interpretáció")

Hmm?

(bár most már nagyon offok vagyunk)

Én inkább fordítva tenném fel a kérdést.
Miért nem ír több irodalmat, fejt ki irodalmi vagy egyéb művészeti munkásságot manapság egy jogász, vagy mondhattam volna más foglalkozást, vagy akár nem értelmiségi foglalkozást. (Most ugye, arról beszélünk, hogy Madách két év bölcselet után jogásznak tanult, és ügyvédi szakvizsgát is letett, mert szakvizsga nélkül ma sem tud klasszikus jogászi foglalkozást űzni egy jogvégzett. Volt neki egy "rendes" polgári foglalkozása, képzettsége.)
Az én álláspontom szerint ez hiányzik az oktatásból, itt nyilván elsősorban az alapfokú, középfokú oktatásra gondolok, amikor a gyerekek még jobban formálhatók. Vekerdy azt mondja, korábban a zenélés, drámajátszás, irodalmi körök stb., tehát a művészetre nevelés, a törzse volt az oktatásnak. De még 20 éve is jobb helyzetben volt pl. a zenei képzés, mint most (most ugyanis kritikán aluli). Tehát nem arról van szó, hogy kizárólag költőket és színészeket képezzünk, hanem, hogy minden gyereknek megadjuk azt a lehetőséget, hogy a mindennapjai részévé váljon az a látásmód, amit a művészeti neveléssel kaphat, hogy el tudja választani felnőtt korában - amennyiben befogadók - az igazi alkotást a blöfftől, a giccstől, hogy személyisége gazdagodjon, érzékennyé váljon, hogy a problémái feldolgozásához ezt az eszközt is be tudja vetni; magyarán, hogy gondolkodó ember váljék belőle.

Szerencsés az, akinek a mindennapi foglalkozása, amivel a kenyerét megkeresi, alkalmas az önkifejezésre. De ez valószínűleg egy kisebbség, de nem az ő privilégiumuk csak a gondolkodás létről-nemlétről, felnőtté válásról, tudattalanról, változásról stb.

@schillingarpad: igen, én is így éreztem, kár, hogy ott nem hangzott el, hogy ez a kis várakozás tkp nem volt betervezve (mert így ez a kegyetlenség-téma olyan volt, mintha a koncept része lett volna)

@gviki: a beszélgetés után nekem is az mozgott a fejemben, hogy valószínűleg Feldmár másfajta színházi előadásokat szokott látogatni. így másfajta előfeltevésekkel és kíváncsisággal érkezhetett a bázisra.
a kegyetlenségről: ahogy én értelmeztem, az általa említett kegyetlenség-érzés elsősorban feszélyező, beszabályozó tényezőkből eredt. mindezt a "klasszikus" színházi szituációval állította szembe, ahol kényelmesek a székek, megnyugtató az atmoszféra stb. ugyanakkor én semmivel sem érzem magam jobban, ha egy nagyszínházban az 5. sor közepén ülök egy rossz előadáson, amiről legszívesebben kijönnék...(az olyan egyéb körülményekről nem is beszélve, mint azok az írott-íratlan szabályok, amik a "klasszikus" színházi szituációkat körülfonják)