A 'minek szeretnénk látni magunkat' vs. 'mik vagyunk' meccs ennégyzetenedik menete.Az elszomorító természetesen, hogy hogyan lehet udvariasan komolytalanná tenni, diszkreditálni (a mv alákérdéseivel) a 'mik is vagyunk bazdmeg' kérdés komolyságát. Erre jó a tévé. Közben meg a Mexikói-öbölben meg ömlik az olaj.

Huh, ezt most hogy is?!

Igen, engem is érdekelne, hogy mit is akartál mondani. Most akkor mi nem volt jó? A mexikói öböl miatt én is alig alszom, de mi van a tévével?

Mondani csak annyit akartam( ezek szerint félreérthetően), hogy nem éreztem, komolyan vennék, amit mondani akartál. A 'mik is vagyunk' kérdést. (vö. nem működő demokr./kommunikáció, avagy egy más szinten(illetve tárgyiasítva) Mex-ö. beli olaj). Illetve ehhez közelítő színházat. Mintha alibiző védekezés ment volna a másik részről( a mv részéről is). De persze rosszul is érezhettem. Mindenestre a tematika nem új, ezt látom (minek szeretnénk látni magunk kérdést vs mik vagyunk) pl Nádas Péter emlékművekről írt írásában a mostani ÉS-ben.Kb.

Egyetértek. Winkler Nóra végig bólogatott, és én azt hittem vágja, amit nyökögni próbálok, de a végén csak annyit fűzött hozzá, hogy jó ilyen lelkes embereket látni. Mintha csak óvodások lettünk volna. Enikőt köti az a nagy ház a nagy múltjával, én voltam ott a szabad ember, akinek muszáj kedveskednie, különben megint csak annyi marad meg az emberek agyában, hogy bunkó voltam. Most ennyi sikerült, muszáj ütni a vasat, amíg egyáltalán érdeklődnek a gondolat iránt. Most cannes jön, egy ideig megint felejtős lesz a magyar rögvaló. Ki a francot érdekel a kortárs pedagógia? Az még a kortárs zenénél is kerülendőbb téma.

Sziasztok.
Megnéztem én is az ominózus beszélgetést. Azt hiszem, egy tévéműsorba ennyi fér bele. Akinek felkeltette a téma az érdeklődését az persze után tud nézni, de az nagy macera, mert sok összeffüggő szöveget kell elolvasni és még képek sincsenek...
Már az elején elcsúszott a dolog, szerintem egy más irányba, amikor Eszenyi azt mondta, hogy nem is érti Árpád felvetését, mert a Szovjetúnióban is milyen jól működött a színház, teltházas előadások stb. Amúgy nálunk is az átkosban, felállva tapsoltak a III. Richárd egyes jelenetein, meg az Ember tragédiáján, és még lehetne sorolni, nyilván, mert a színpadon - akkor is, ha tűrtek és tiltottak - azért ki lehetett mondani azt, amit a civil életben nem biztos. Tehát a színháznak volt egy ilyen funkciója, ami persze a nagy demokráciával elveszett, mert ma már mindent ki lehet mondani. A színháznak most más feladata lenne, amit nem tud beteljesíteni, mert nincs is felismerve ez a szerep.
A műsorvezető - én sajnos nem ismerem a hölgyet egyébként, hogy erről vagy másról milyen ideológiák mentén gondolkodik, mert ez az első Kultúrház c. műsor, amit megnéztem; ezt is csak itt az interneten - valószínűleg nem nagyon értette, amit Árpád mond, de már az is szép teljesítmény, hogy egyáltalán párbeszédet kezdeményezett a cikk kapcsán.
Én most per pillanat azt érzem, hogy a kortárs pedagógia - maradjunk akkor a TIE-nél - nagyon is sokakat érdekel, azt is mondhatnám, hogy túl sokakat, ugyanis tavaly szeptemberben jelentkeztem be a Marczibányin működő TIE programra - 9-11 ésveseknek szólóra - és akkor azt mondták, hogy fullon vannak, előjegyzéssel működnek, és nem biztos, hogy a félévben még sorra kerülünk. Most azonban május van, úgyhogy ez az év eltelt anélkül, hogy a gyerekek egyszer is ilyen élményben részesültek volna. Én csak egyszerű szülő vagyok, aki az osztályunkat szerettem volna lehetőséghez juttatni - tehermentesítve a tanító nénit - de ez nem sikerült. Nagyobb kamaszoknak még úgy-ahogy vannak programok, de ez a korosztály teljesen kiesik a látómezőből, nincsenek rájuk szabott TIE társulatok, előadások.
Valamikor azt gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha ez mondjuk havonta összejönne. De nem jön össze évente sem. Szerencsére a tanítónénink drámapedagógus is: ez több, mint a semmi.
A pécsi eseményekkel kapcsolatban, miután végigbogarásztam a sajtót, az jutott eszembe, hogy nem feszül itt egy ellentét? Ez a társadalmi performansz a pécsieké volt, az ő közösségüket hivatott építeni, nekik segített felismerni, hogy mi az, amire büszkék lehetnek, ami az összetartozást erősítheti, és gondolom leginkább azoknak felejthetetlen, akik benne szerepeltek (és az ő családjuknak, barátaiknak). Ugyanakkor viszont véleményt azok mondanak, akik országos sajtó útján értesültek róla. Országos viszonylatban egész máshol vannak a hangsúlyok, mintha a helyi relációkat nézem. Vagy máshogy látjátok?

Szia Viki, a leadott műsorból azt a részt kivágták, ahol arra hívtam fel a figyelmet, hogy a drámapedagógus és színházi nevelési szakember is lehetne sikerszakma, ha a színházi szakma bevonná azokat a köreibe. Miután ezek nem sikerszakmák, a színházi emberek nem érdeklődnek irántuk, és ebből következik az, hogy az országban összesen két valóban professzionális csapat működik. A Kávások, konkrétan Takács Gábor arról számolt be, hogy ők nagyon szeretnének hatást gyakorolni az utánpótlásra, de egyszerűen nincsen elég érdeklődő, és így válogatni sem lehet. Mondjuk ki, alacsony a színvonal. Pedig ha még tíz hasonló csapat lenne az országban, az is kevés volna, és ebben egyetértek Veled. Ahhoz, hogy jelentkezők százai közül lehessen válogatni, és támogatni TIE csapatokat, ahhoz ezt a szektort is ünnepelni kellene. De itt nincs díjeső, a sajtó nem erős, a támogatások nagy része külföldről érkezik, ráadásul az oktatás felől nézve ők színháziak, a színház felől nézve túl pedagógusok: két szék között a pad alá. Én mint színházi ember azért kardoskodom, hogy elfogadják, a TIE színház, sőt művészet. TIE módszerekkel komplett, felnőtteknek szóló előadást is létre lehet hozni. De ez egyelőre még nem túl érdekes egy kritikus vagy egy színházi néző számára. És még annyi más, de most nem bírok erről többet írni.
Szerintem a három napos Majálisunk (tehát nem csak az aknában látott performansz) mindenki számára érdekes volt. Anyáméknak is tetszett, pedig ők nem színházba járók. Jól érezték magukat, sétáltak és élvezték a műsort. De több pesti is írta, hogy tetszett neki, amit látott, sőt értette is. A három napos akciónkat egy esti performansz alapján megítélni tipikus függönyszínházas reakció: az esemény az, amit hajlandó vagyok végignézni, se előtte, se utána semmi. Nulla alázat az alkotók és résztvevők iránt, ahogy Nádas is írta, nincs ma már a szakmának becsülete. Akik a tömeg miatt nem tudták élvezni, azokat megértem, de nem volt más megoldás, egyszer tudtuk megcsinálni, igyekeztünk limitálni a nézőszámot, nagy volt a nyomás, ennyire sikerült. De sokan egyszerűen csak nem értik, mi ebben a jó. Sajnálom, de nincs már cérnám ezzel foglalkozni. Tanuljuk a szcénát, rengeteget dolgozunk, és reméljük, hogy később többeket is meg tudunk majd nyerni az ügyünknek. Ma már nem olyan hideg a közvélemény velünk szemben, mint mondjuk egy éve a szabaduló idején. Ma már írnak rólunk, beszélnek rólunk, mintha újra téma lenne a Krétakör. Egy-két év, és a munkánk is professzionálisabb outputokat eredményez, amihez kedvezőbb feedback társul. Azt azért el kell ismerni, hogy Gulyás Marci, mint projektvezető (egyedül celebrálta végig ezt a monstre programot) kemény munkát végzett. és azt se felejtsük el, hogy összesen 7-en voltunk a Bázisról, akik a szervezést végigtolták. (Féléves előkészítés, 500 résztvevő, kb. ugyanennyi néző, vagyis 1000 ember, köztük vagy 30 szervezet) Hatékonyságból mindenképpen jeles. Sztem nincs most olyan cég a színház piacon, aki hasonlóra képes volna, de ha igen, akkor mindent visszavonok és szaladok tanulni.

Nem is arról van szó, hogy nem lett volna érdekes a pécsi akció, mert nyilván az volt - bár az is érdekes, hogy kinek miért érdekes - és pláne nem arról, hogy ne lett volna "művészet", sőt, hanem valószínűleg - én sajnos nem voltam ott, ezért mondom, hogy valószínűleg - lehetett érezni, hogy ez itt nem valósult volna meg a helyi civil erők nélkül, illetve itt most ők voltak fókuszban, hogy ez nem így történt volna, ha Szegeden, Hódmezővásárhelyen, vagy Kölnben vonultok fel, mert most a pécsiekért akartatok valamit tenni, ez az ő ünnepük volt. Tehát ez nem baj, hanem éppen ellenkezőleg. De elképzelhető, hogy épp emiatt az úgynevezett kívülállónak ez a fajta plusz - hogy ez itt most az övé - nem volt meg. De ez miért is lenne baj? Ha egy művészeti esemény vállaltan közösségépítő, helyspecifikus akkor nem baj az, ha vannak olyanok, aki ebből profitálnak, mert bennszülöttek, viszont vannak olyanok, akik külsősként szemlélik az akciót. Pl. én megmondom őszintén, kicsit irigykedtem a IX. kerületiekre, hogy a Szabadulóművészben ők kiemelt helyet kaptak. Azon gondolkodtam - nem mintha tősgyökeres XIII. kerületi lennék - mi lenne, ha Angyalföldet, az angyalföldi polgárokat csinálná meg így valaki.
Egyébként szoktam olvasni a régi, száz évvel ezelőtti népszínműves hagyományokra, amik valami hasonlón alapulnak, tehát a közösség maga állít színpadra valami művet, ami tulajdonképpen az ő kis közösségükből merít, saját problémákat dolgozott fel, és pl. jelmezeket, díszleteket úgy állítottak össze, hogy körbejárták a falu házait, a padlásokat, milyen régi ruhákat, tárgyakat lehet felhasználni. Tehát mindjárt egy néprajzos gyűjtőmunkáját is elvégezték. Verőcén pl. van egy márványtábla ami annak állít emléket, hogy azon a helyen mittudomén száz évvel ezelőtt színészek a helyi polgárok bevonásával készítettek színi előadásokat, és ez visszatérő hagyomány volt a faluban. Tényleg hihetetlne, milyen aktívak voltak, lehettek régen a polgárok. Mostanság örülünk neki, hogy van iskolai gála, amire kibéreli az iskola a művház színpadát, és a gyerekek produkciókkal állnak ki a színpadra - mindenfélével, színdarab, zene, tánc. És persze nem csak arra a felvonásra veszek jegyet, amiben az én gyerekem szerepel, mert az egész rettenetesen érdekel. A mi gyerekeink. A mi iskolai közösségünk.
A legutóbbi Színház c. folyóiratban pedig egy egész hosszú írás jelent meg arról, hogy mit is csinált legutóbb - Anyalógia, tehát még nem Pécs - a Krétakör, úgyhogy valóban: egyre többet fognak írni és beszélni a Krétakörről.

Nnna, akkor javítok: "hagyományokról" és "hihetetlen". De jó lenne, ha előbb szerkesztenék, aztán nyomnék a küldő gombra, és nem fordítva, mondjuk...

Most néztem meg a kultúrházban a beszélgetést Árpáddal és Enikövel. Persze, hogy fontos megtölteni egy színházat, föleg, ha valaki színházigazgató, de talán még fontosabb lenne elgondolkodni azon mit akarok elmondani a másságról, ha az az évadom mottója ma magyarországon és nem megvenni egy new yorki elöadást és pesten lereprodukálni. Tök jó, hogy down napot rendeznek a Vígben, meg minden színész elmondja a kedvenc versét. Imádnak is az emberek a Vígbe járni és ezzel el is intézik, hogy ök politikailag korrektek és felvilágosultak. Az lenne érdekes, ha az Árpád a Vigben rendezne, de nem színészek állnának a színpadon, hanem civilek. A nagyszínpadon. Eljönne 1200 nézö és nem a Víges színészt nézné, hanem a civilt, aki esetleg még nagyobbat is produkálna, mind társadalmilag, mind müvészileg, mind személyiségfejlödési szempontból. Aztán ezt az elöadást meghívnák Párizsba és akkor a szakma is felfigyelne. Hihi. Ha esetleg egy vidéki fiú is szerepelne benne, az utána vissza menne a falujába és ott csinálná tovább, amit az Árpádtól tanult, amit vele megélt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez váltsa ki a Krétakör nyári falus projektjét, vagy a Pécsit. Dehogy. Az szuper és az is kell. Hanem azt akarom mondani, hogy az Árpád kamatoztathatná a szakmai kapcsolatait és képességeit és azok felhasználásával rivaldafénybe tehetné a civileket. Az embert. A közembert. Emancipálni kell az embereket a müvészet által. Azaz bebizonyítani, ha az a fiú, keményen dolgozik az Árpáddal és kap egy keretet, hogy elmondja, eljátsza, megmutassa a gondolatait, akkor az bizony százszor érdekesebb lehet, mint a Víges színész szeretettel elmondott verse. Az a fíú meg hagy élje meg, hogy a nagy hagyományú intézmény deszkáján állhat, ahol egy teljes apparátus dolgozik neki a háttérben. Ez végképp ledöntené azt a hamis illúziót, hogy vannak kiválasztottak, akik oda fölmehetnek. A megmozdulás, közeledés mindkét oldalról kell. A faluban is és a fövárosban, a nagyhírü palotában is.
A demokráciában mindenki megszólalhat és nagyon fontosak az alulról jövö kezdeményezések, az érdekegyeztetések. A jó kaposvári színház is a demokrácia és a müvészet összefüggését bizonyítja, azaz pont a müvészet keretein keresztül volt lehetöség a valós emberi megnyilvánulások közvetítésére, ugyanis akkor a társadalomi müködésben ez nem volt lehetséges.
Mielött ez újra kialakulna Magyarországon fontos lenne, hogy a társadalmilag problématikus csoportok (hajléktalanok, romák, iskolakerülö fiatalok, sorolni lehetne) szóhoz jussanak, valamint az "átlagember" kirázódjon abból a demagógiából, hogy ö nem felelös a társadalomért, azt csak a politikusok tudják elrontani, vagy megjavítani.
Én értem az Árpád "mániáját", csak Vinkler Dóra és Eszenyi Enikö nem érti, valamint még sokan mások. Azon mégis érdemes elgondolkozni, hogy lehet a közvélemény figyelmét felkelteni és müvészi szempontból is bizonyítani. Mert ez lehetséges.