Húsvétkor jött föl ez a pár sor, a kollégák meg azt mondták, rakjam ki. Hát, íme.
Állítólag úgy 2000 éve keresztre feszítettek egy embert, akinek valakik lejegyezték az üzeneteit.
Állítólag ezekre az üzenetekre alapozva jött létre egy világvallás.
Állítólag a vallásra épülő egyházaknak az a legfőbb parancsa, hogy „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”.
Állítólag még mindig ez a legelismertebb metafizikai gondolatkísérlet.
Állítólag van az Istennek helytartója itt a Földön.
Állítólag ebben sokan hisznek.
Ha mindez így igaz, akkor azt kell mondanom, hogy a Vatikán a legjobban szervezett cég, amelyet ember létrehozott ebben a bizonyos 2000 évben.
Leszámítva a pocsék HR-t (botrányos hírű munkatársak, korrupt és alkalmatlan menedzsment) a csődbe ment marketinget (nincs releváns vízió a krisztusi tanok 21. századi adaptálásával kapcsolatban), a vállalhatatlan PR-t (rohamosan fogyatkozó hívek) és azt a kikerülhetetlen tényt, hogy a Cég által bőszen támadott multinacionális vállalatok sorra jobban mondják fel azokat a leckéket, amelyeket eredetileg a vallás szellemében fogalmaztak meg maguk az egyházak
Azt viszont egy percig sem állíthatom, hogy a vallás ne lenne minden bizonnyal az emberiség által kifejlesztett legtökéletesebb társadalomformáló erő. Még a modern, technokratának látszó államképződmények sem képesek megkerülni a keresztény dogmákat.
Gyakorlatilag képtelenség észhez téríteni a CÉG alkalmazottait, ha már egyszer alkalmazottak. Azok a cégek, amelyek vállalkozókkal dolgoztatnak működésképtelenné válnak, ahogy megszűnik a kreativitás és a közösségi szellem, és helyébe a szerzés frusztráló érzete lép. A CÉGben azonban ez a típusú probléma fel sem merül, hiszen eleve a vagyonnélküliséget képviseli. Állítólag.
A kereszténység mint vallás alappillére a szeretet, amelynek tulajdonképpen csak nyomait tapasztalni itt-ott, függetlenül a vallási hovatartozás kérdésétől. (Hiszen épp ez az a kérdés, amelytől először kell megszabadulnunk ahhoz, hogy képesek legyünk értelmezni a fentebb citált „parancsot”.)
Mindezek ellenére képtelen vagyok elfogadni – ami még mindig biztatóbb állapot, mint az a merő rettegés, amely az utóbbi időben hatalmába kerített -, hogy egy akkora szupersztár, mint XVI. Benedek pápa (akinek már az elnevezése is annyira márkajellegű, mintha egy kosztümös film mellékszereplője volna) nem bír tisztességgel kiállni az emberek elé, és mint a farizeusok, akiket az az ember – állítólag – saját bűneikkel szembesített, töredelmesen számot vetni az elmúlt 2000 év összes mocskával, amelyhez ennek a szervezetnek bármilyen formában köze volt.
Ma a pedofília van terítéken. Triviális volna azt állítani, hogy a katolikus papok ferdehajlamúak, hiszen ilyet csak akkor állíthatnánk, ha sok ilyen esetről tudnánk, de az állítólag nem áll fent. Ahhoz komolyabb felfogóképesség és utánajárás szükséges, hogy az egyes esetek mögött meghúzódó, rendkívül bonyolult szociális és pszichés helyzetet legalább nagy vonalakban átláthassuk. Éppen ezért lenne irdatlan taplóság komolyan azt állítanom, amit az előbb merészeltem.
Épp csak azon tűnődtem, hogyan lehetne már végre megértetni mindazokkal, akik még csak nem is nyíltan, de valahol mélyen zsidóznak, cigányoznak és buziznak - miközben rendszeresen vesznek részt istentiszteleten, vagy egyszerűen csak kereszténynek vallják magukat -, hogy súlyosan pogányok.
Olyan mélyen fájdalmas megélni, minden részletre kiterjedő katolikus neveltetés után ezt a gyűlölködést, hogy az elmondhatatlan.
A makói eset után már nem bírok felszabadultan nevetni ezen az egészen, pedig muszáj volna, különben csak olajat öntök a tűzre, még inkább fokozom az idiótákban a harci szellemet.
Azok előtt az emberek előtt, akik azt gondolják, hogy valóban az ma Magyarország legkomolyabb problémája, hogy sok itt a zsidó (sic!), a cigány és a buzi, azok előtt én zsidó, cigány és buzi leszek, mert én annak vallom magam, ha megkérdezik.
De igazából egyik sem vagyok, ami nem érdem, adottság, és éppen ezért még mindig nem bírom teljes mélységében átélni, hogy mit jelent ma Magyarországon magyarnak lenni olyan ember számára, aki maga zsidó vallásúnak vallja magát, vagy az ősei voltak azok.
Képtelen vagyok úgy érezni magam, mint egy cigánygyerek, akinek az apja mondjuk egy bányában dolgozott, onnan elküldték, máshol nem adtak neki munkát, most meg egy cigánytelepen él.
És azt sem érzem át, milyen lehet egy hasonló neműt úgy szeretni, ahogy én szeretem a feleségemet.
Mindezek ellenére féltem a barátaimat, akik nem olyan tisztességes, heterosváb katolikusok mint én, és az őseim.
És ha már a Húsvét kapcsán mindez kibuggyant belőlem, akkor még két utópisztikus álmomról is beszámolnék.
Az egyikben Orbán Viktort láttam kigombolt ingben a tömeg előtt, ahogy feltárja lelkiismeretét, és megvallja nemzetuszító cselekedeteit. Ezek lehettek pragmatikus politikai húzások is, amelyek a demokráciától ma már nem idegenek (lásd bátran a nyugati pártok kommunikációs stratégiáit), mégis pusztító káoszt kavartak egyes emberek fejében. Magyarországon újra virágzik a gondolat, miszerint vannak közöttünk olyan magyar állampolgárok, akik ugyan magyarnak vallják magukat, mégsem azok, sőt épp ellenkezőleg: idegenek és magyarellenesek. A leendő kormányfő előre jelzi, hogy számára ez a gondolat teljességgel elfogadhatatlan, és aki így gondolkodik, az a közösségnek kárára van, még akkor is, ha maga a vélemény törvényileg nem büntethető sem most, sem bármikor a demokrácia alapszabályai alapján. Orbán Viktor arra kéri a magyarokat, hogy legyenek szerényebbek és segítőkészebbek, majd a Himnusz és a Szózat helyett a Listen to Your Heart című számot énekelteti el az egybegyűltekkel. Így tesz tanúságot arról, hogy egy valódi, történelmi mércével is mérhető, keresztény politikussal van dolgunk.
A másik álmom sem kevésbé hajmeresztő. Ebben Gyurcsány Ferencet látom a Fábry Showban, ahogy kellő humorérzékkel elemzi stilárisan az öszödi beszéd szófordulatait. És ezzel párhuzamosan az MSZP emberállományának a morális színvonalát. Talán éppen azért, mert ennek a posztszocialista, vagy -kommunista pártnak a tagsága akkora svihákokból áll, mint ide Lacháza, és hogy a korrupcióban tényleg ők voltak a legütősebbek az elmúlt 60 évben. Aztán végleg szakítana a vállalhatatlan múlttal és a pártjával. Így még bebizonyíthatná ország-világ előtt, hogy levonta az öt év kormányzásának tanulságait, és belátja, hogy kevés volt ahhoz, hogy ennyi vadállat között eljátssza az idomárt.
És mit kívánok így Húsvét után, egy szebb jövőt és egy olyan országot, ahol a gyermekemnek lesz esélye boldogan élni anélkül, hogy valakikkel szemben állandóan érvényesítenie kelljen az érdekeit.
