Beszámoló a CNAC-ban vezetett nyári műhelymunkáról
1999-ben a párizsi La Villette-ben Gáspár Mátéval együtt láttuk a CNAC 11-ik évfolyamának előadását és teljesen le voltunk nyűgözve a látottaktól. Akkoriban kezdtünk külföldön dolgozni. A Krétakörrel Bertolt Brecht Baalját játszottuk az Európai Színházak Uniójának fesztiválján Strasbourgban. Ugyanakkor és ugyanott hathetes kurzust tartottam a helyi Nemzeti Színház, a TNS végzős színészosztályának, Csehov Platonovjából készítettünk előadást. Izgalmas és nívós közegben voltunk tehát, de amit a sátorban láttunk, egy varázslatos és elérhetetlen világnak tűnt.
A CNAC (Centre National des Arts du Cirque) a legfontosabb francia cirkusziskola, ahol 1988 óta folyik az Új Cirkusz irányzatának államilag finanszírozott, hivatalos oktatása és kutatása. (Az Új Cirkusz - Nouveau Cirque – a cirkuszművészet [québeci eredetű] újhulláma, amelynek születése a nyolcvanas évek kezdetére tehető, és elsősorban a hagyományos cirkusz kortárs színház, zene és tánc általi megtermékenyítéséből, mindezen diszciplínák keresztezéséből jött létre.)
A felsőfokú intézménybe csak megfelelő előképzettséggel nyerhető felvétel, a világ minden tájáról érkező jelentkezőknek legalább egy hagyományos cirkuszi diszciplínában (kínai rúd, trambulin, akrobatika, stb.) kell már jártasnak lenniük, amelynek magasabb szintű elsajátításában segít az iskola, valamint kiegészítő képzésekkel tágítja a diák kreatív perspektíváját (hangszeres képzés, színházi gyakorlatok, tánctréningek, esztétikai és filozófiai kurzusok stb.).
A diákok másfél évig tréningeznek a maguk által kialakított tematika szerint, majd egy meghívott koreográfus vagy rendező iránymutatásai, koncepciói alapján létrehozzák kollektív vizsgaelőadásukat. Ezt először székhelyükön, Chalons-en-Champagne-ban mutatják be, majd Párizsban, a La Villette-ben vernek sátrat, amivel később turnéra indulnak Európában, esetenként azon kívül is.
Egy évtizede elkápráztattak a porondon látottak, mert a fellépők nem egyszerűen kiváló akrobaták, hanem valódi cirkuszművészek voltak, artisták, színészek és zenészek is egyben, akik a közös előadás keretein belül saját alkotómunkájukat is bemutatták. Pontosan lehetett érzékelni, hogy kit milyen terület érdekel, és miért.
10 éve azt mondtuk egymásnak, bárcsak egyszer alkalmunk nyílna egy ilyen típusú munkára.
2009-ben az álom valóra vált. Joseph Nadj, Georges Lavaudant (a párizsi Odeon Színház egykori igazgatója) és sok más elismert színházi ember után engem kértek fel arra, hogy az aktuális, 21. promóció munkáját vezessem, rendezzem meg vizsgaelőadásukat. A bemutatóra decemberben kerül sor Chalons-en-Champagne-ban. 2010-ben Párizs és más francia városok után tavasszal a csapat dél-kelet felé veszi az irányt. A hosszú turné állomásai a tervek szerint Olaszország, Magyarország, Oroszország, Románia, Szerbia lesznek.
Az előadás elkészítésében a Krétakör koprodukciós partnerként vesz részt.
Közvetlen munkatársnak Kollár Adélt és Marc Vittecoq-t hívtam, velük a Szabadulóművész apológiájában is találkozhattatok, Adél az Öröksétát rendezte, Marc a Laborhotel egyik szereplője volt.
Az alábbiakban az első műhelymunka után megfogalmazott rendezői koncepciót olvashatjátok.
Előtte itt van két videó a diákokról, akikkel dolgozom. (A CNAC házi felvételeiből a videókat Fancsikai Péter vágta).
A legfontosabb feladatom, hogy olyan kereteket biztosítsak a diákok számára, amelyek között szabadon alkalmazhatják tudásukat, kreativitásukat és eszközeiket.
Ehhez elsősorban arra kell koncentrálnom, hogy minél jobban megértsem a szándékaikat, megismerjem az általuk kutatott területeket, és azt, hogy hol tartanak az általuk választott úton.
Az előadás létrejöttét éppen ezért egy, a szokásosnál talán hosszabb, ismerkedési időszak előzi meg. Ennek során interjúkat készítek a diákokkal és a tanáraikkal, az összes általuk készített videó anyagot átnézem, és különböző tréningeket vezetek, amelyek során megpróbálunk közösen játszani, majd alkotni.
Miután ez az előadás elsősorban egy iskola utolsó próbatétele, annak is kell tekintenünk. Ez nem adhat természetesen felmentést az esetleg felmerülő szakmai hibáimra, de jó, ha tudjuk, hogy mi az a valóság, amit szemlélünk. Ebben a helyzetben nem a rendező az érdekes, hanem a játékban résztvevő személyek összessége. Kollektív alkotásra törekszünk, az egyéni érdekek hangsúlyos figyelembevételével. Ez az eljárás, reményeink szerint nem csökkenti az esztétikai minőséget, inkább egy új dimenzióval gazdagítja: a valósággal.
Célunkat akkor érjük el, ha minden diák be tud majd számolni a technikai tudásáról, kellőképpen érzékeny és egyedi lesz a jelenléte, felmutathatja, elmesélheti, amit a szakma és a közönség számára fontosnak tart, készségesen vesz részt a többiek munkájában, sőt kollektív kreációkat is létrehoz, elégedetten és tisztességesen hagyja el az iskola falait, ráadásul az általa eddig még sohasem látott, eltérő kultúrájú közönség szeretetét és elismerését is magáénak tudhatja a turné lezárultával.
Egy magyar költő, József Attila önkényesen kiragadott szavait szeretném most idézni, mert jobb zárlat egyszerűen nem jut az eszembe: „Ez a mi munkánk, és nem is kevés.”
(Hamarosan további részletekkel és videókkal szolgálunk.)
