Én egy kérdést tennék fel, mert nem teljesen egyértelmű számomra (és talán mások számára): az előadás a "kapcsolat" alatt szereplő Gönczy utcai címen látható?

Így van. 9.kerület, Gönczy Pál utca 2.

Köszönöm,és közben megkaptam az emlékeztető-értesítőt is. :-)

time goes by so slowly ...

ez nagyon nagyon bejött
köszönöm köszönöm : )

... no time to hesitate

@hajnau: Mi jött be és hova?

ö ö úgy értettemö nagyon teccettö

Nagyon tetszett a tegnapi Laborhotel előadás, azóta is azon töröm a fejem, hogy mit láttam. Lehet, hogy majd néhány nap múlva megértem.

Ha valami előbújik, Sikiita, írd meg nekünk! És a többiek is, ha úgy érzik. Köszönjük!

Arra jutottam, hogy türelmetlen embereket láttam és a türelmetlenségből agresszió lett, egymás hibáztatása. Az utolsó jelenetben - én azt láttam, ahol a fotóművészt riporter faggatja a művészetéről - már azt sem lehet eldönteni, hogy ki az arrogánsabb hol az egyik, hol a másik, mint egy mérleghintán. Lehet, hogy nincs is különbség türelmetlenség és az agresszió között?

Az egyik állomásról, szobáról...

Bodza és csipke szörppel fogadtak kedves, mosolygós emberek, egy kicsit oldódott a közösségi programon résztvevő ember magánya. Sokat kellett várakozni a többi résztvevőre, ami némi feszültséget keltett bennem, de még nem volt kényelmetlen, próbáltam befelé figyelni, hiszen sejtettem, hogy nagy "munka" vár majd Rám (is).

Elindultunk...egy, számomra "twinpeakses" hangulatú terembe érkeztünk, a vörös bársony borítás és gyertya fény, az apró székek és a kibontott fal mögötti realisztikus képek keveredése elutaztattak a szürreál világba.A tükörfólia egyszerű ámbár zseniális trükkje elvarázsolt, gyermeknek éreztem magam- nem sokáig.

Amit ott megjelenítettek, komolyan foglalkoztatott a RÉS installáció megtekintése után. Ugyanis Schilling és Párja, Lilla közös gyermekük születését felhasználták egy művészi kompozícióhoz, gondolatébresztéshez...ami számomra csak később okozott örvénylő kérdéseket, de nem bántóan. No, ez a kis színházszobában megjelent...a gyötrődés a realisztikus családi élet kanapéra és tv képernyőre zárva kontra művészi szabadság határok nélkül. Zavarba ejtő kitárulkozás a legintimebbnek vélt családi pillanatról. A magányos alkotó meg kell , hogy ossza gondolatait a kis családjával és az nem feltétlenül a mély filozófiai idill, hanem sokkal inkább az altatás, szoptatás és a "szülőkhöz utazzunk le Szegedre kirándulni" körökben merül ki. De ennyi lenne valóban???

Lilla jelenléte, hisztije, jogos önvédelme a kisbabáért, a családi egységért kapálódzó, verekedő nő súlyos volt, nagyon fájt, megértettem, azonosultam egy pillanatra. Kínosan feszengtem a kis székeken, alig mertem sóhajtani az intim térben.

Néha Schilling kilépett a családi körből és a színpadon mesterkedett.Megteremtődött a valóság és az attól elválaszthatatlan színházi fikció és ettől szoros volt, meg precíz, meg pontos és FONTOS. Bár a gegekkel néha nagyon erősen feloldotta Schilling, pl. amikor kiült a mini színpadra és a fejére hulló tollak okoztak egy kis derűt, nekem a David Lynch hatás mellett még az Illuzionista c. film jutott eszembe erről az atmoszféráról. Természetesen több is történt ott, de még nem jön ki... Az biztos, hogy Lilla naturalisztikus, minden manírtól mentes tipródása nagyon megérintett...Önportréjuk mindannyiunk számára válhat saját portrévá.

Örülök, hogy ennyi kijött, mert tegnap az előadás után kedvem lett volna egy üveg bort meginni valakivel, aki szintén ott volt és a hatások hasonlóan terhelték, de csak barátnőmtől kaptam "telefonos" segítséget, aki szerdán megy erre a tripre és nyílván nem akartam részletekbe bocsátkozni...csak hüppögtem, ámultam, hallgattam és bandukoltam.Aztán egy nagyon mélyet aludtam...
Lenyűgözött a kreativitás töménysége.
Köszönöm az élményt.

@GabriellaSZ: én is hasonlóan éreztem, hogy milyen jó lenne ezt egy ismeretlen "utastárssal" átbeszélni, kibeszélni, tovább beszélni akár hajnalig egy üveg finom bor mellett megfeledkezve az időről ... de végül is "csak" egy nyugodt bandukolást követő mély alvás lett belőle

de azóta is kicsit még ott vagyok :)

ó bárcsak láthatnám a másik verziót is ...

Többek között azért is választottam ezt a ketté hasított formát, hogy legyen miről diskurálni utána. Hogy biztosak lehessünk abban, hogy nem ugyanazt láttuk. Ez a különbözőség adhat okot a kommunikációra. Jaj, de jó lenne, ha itt "beszélnétek át" a különböző élményeket, tapasztalatokat. Gabriella belecsapott ezerrel. Ki mit látott, hallott, érzett? Vagy éppen mi nem történt meg vele, ami megtörténhetett volna?

@hajnau: Szia,
ha van kedved, akkor itt és most megtehetjük a közös feldolgozást...
Lassan a 2. szoba történetei is megfogalmazódnak Bennem.
Az ott kreálódott dalt, zenét nem tudom azóta kiverni a fejemből...I'm not a right one...

@GabriellaSZ: Tényleg jó zene volt...a fényképszobás vonószenekarral együtt. Az is nagyon el lett találva.

Jókedvű üdvözlet a krétakörösöknek és nézőtársaknak! Hiszem,hogy akkor ütős egy előadás, ha utána napokig lehet elmélkedni a látottakon-hallottakon, sőt ha egy-egy történetfoszlány még hosszabb időn át megmarad a befogadóban, résztvevőben. Számomra most is voltak ilyenek, így igen-igen örülök, hogy bejuthattam a Laborhotel helyiségeibe. No meg, hogy léteznek továbbra is Krétakör-alkotások - korábban is láttam egyet-kettőt, sosem okozott csalódást. Mindig izgalmas beleélni magam a történésekbe, vagy ha valami miatt nem sikerül teljesen megérteni az alkotók szándékait, akkor magamtól kihámozni valamit a mozzanatokból. Ilyenkor nyilván kialakulnak párhuzamok a rendezés-eljátszás és az én nézői magán élettörténéseim között, ill. azokkal a dolgokkal, amelyek éppen az adott időszakban foglalkoztatnak. Naná, hogy csütörtök délután is voltak ilyesfélék. A másság, a társadalmi előítéletek témája, az elfogadás-taszítás-"kipletykálás" ismerős volt a mindennapokból is... A születés-elmúlás ugyanúgy.
Tetszettek a jelképes ötletek is. Pl. a homok, ami pereg, vagy már lepergett és egyre jobban elfed, eltakar korábbi életeseményeket (ez már a Gödörben is megfogott, ahol az autóban lévő képernyő, ill. az azon futó események süppedtek bele az "elmúlásba") - megunhatatlan jelképszerűség, mindig elmélázok rajta. De a fények és a homály, ill. sötétség váltakozása is "beszédes" volt. A gyerekszoba homályát, meg nem értettségét a függönyök elhúzásával fény, mozgás, életerő váltotta fel, vagy a fotós (természetes) sötétszobája és megint a homokos, homályos szoba ellentéte (bár ott volt azért fény is Orsi, a modell felé) a fürdővel, amely ugyan fényben úszott, a dialógusok, történések mégis árnyékot vetettek... Hát így jönnek elő belőlem egymás után a pár napja látottak. Valószínűleg - és az előadás utáni kis beszélgetés is ezt erősítette meg - én a komorabb, komolyabb történetágra kerültem a véletlen folytán. A hallottakból megpróbálom a másik ág történéseit is "összerakni", magam által persze. Milyen kár, hogy nem tudtam kettéosztódni, mert akkor mindkét történetmenetet végigélhettem volna...

Még annyit, hogy nekem még viszonylag újdonság a színházi játék, a zene, a tánc és a képzőművészet azonos időpontban való találkozása énvelem, a nézővel. Most éppen kortárs módra. Nagyon élveztem. S igyekszem megtanulni azon alkotók, művészek nevét, akik mindezt megteremtették, ám én még nem ismerem őket. (Bár volna több időm, lehetőségem rendszeresebben eljárni hasonló kulturális eseményekre...) További jó alkotómunkát és izgalmas-érdekes "végtermékeket" kívánok mindnyájatoknak, az egész csapatnak!

...áthúzom ide a beszélgetés fonalát, mint egy pókfonalat az "Elkezdődött..." fejezetből, és egyúttal az ottani beszélgetést is folytatva írnám az alábbiakat.
Három művészt megjelenítő epizód volt abban a cselekménysorban, amit én láttam. A Schilling által alakított figurát a továbbiakban inkább fürdőköpenyes alaknak nevezném, nemcsak azért, mert a fürdőköpenyes alak maga biztosít minket, szemlélőket arról, hogy amit látunk, az fikció, hanem mert igazán nem lenne jó beleesni abba a csapdába, hogy összekeverjük a lírai - színpadi - ént a reálissal. Az áprilisi Színház c. folyóiratban van egy igazán érdekes cikk Tompa Andreától, amelyben - egy konkrét darab elemzése kapcsán - a társadalom gyermekekhez fűződő viszonyáról, vagy inkább velük szembeni agresszióról, illetve ennek a mai magyar drámai, illetve színpadi megjelenítéséről ír, megemlítve Háy Jánost, Téreyt (Asztalizene), Krétakört (Feketeország), Tasnádit (Phaidra), és még sok mindenki mást. Nos, a Laborhotel ugyancsak hozzátette a magáét ehhez a témához. A fehér fürdőköpenyes - nevezzük eztán apának - alak a tévénézésre berendezett családi idillben alaposan összevész feleségével, gyermeke anyjával, mert a művész újsütetű apaként is művész, ebből a szerepből kilépni nem tud, az anya viszont természetes biológiai késztetésének engedve a gyerekvárással egyre inkább befelé fordul, befelé figyel, és - parasztosan megmondva - leszarja a várost, és annak változását, amivel az apa hozakodik elő. Ő a saját változására figyel. Valóban, lehet-e kísérletezni saját gyerekünkkel, illetve lehet-e őt eszközként felhasználni saját céljaink- mégha azok szent célok is - érdekében. Mit gondolunk arról a szülőről, aki saját álmainak megvalósítása érdekében show-műsorokban lépteti fel utódját, vajon megértőbbek vagyunk-e a Laborhotelben látott emberpárral, mert amit ők csinálnak, az művészet, vagy éppen úgy elítélhetjük őket, mint a gyerekét fotózásra hurcoló szülőt? Vagy egyáltalán, milyen alapon ítélkezünk; vajon hány olyan gyerek született, születik, akit a szocpolra aspirálva vállalnak be. Vagy azok a gyerekek, akik donornak születnek, hogy testvérüket megmentsék. Az ember nagyon változatos módon tudja felhasználni - íme az eszközhasználó ember - saját ivadékát. Mindenki szája íze szerint döntheti el, hogy ez vagy az belefér-e, vagy sem. És persze, ahogy az anya gondolja: a projekt, mint egyfajta tartalom felépül, de közben a kapcsolat tönkremegy. Minden viszonynak lehet olyan projektje, ami megeszi a kapcsolatot. Gondoljunk csak bele, hány házasság ment szét, mire kínkeservvel felépítették a családi házat (ennek egyik nagyon vicces feldolgozása a Csapd le csacsi c. magyar vígjáték, aki látta, tudja, mire gondolok).
Itt most kihagynék egy részt, és rátérek a homokszobára. A homokszoba tényleg gyönyörű, a nagy kékség, és a rengeteg homok után asszociálhatunk tetszés szerint bármire, a földtekére, az univerzumra, az idő végtelenségére, és ahogy ott ülünk, mi is mintha felnagyított homokszemek lennénk a sivatagban. Vagy krumplik, mondom ezt már előrevetítve a történéseket. A beszélő szemernyi kétséget sem hagy bennünk afelől, hogy mit tart az egyénről, azaz rólunk (nem sokat); mi is kicsi krumplik vagyunk, akár a modellje. Semmi más. És persze igaza lehet, mert ahogy Orsi hűlt helyére szóródik a homok lefelé a fénykörben, megrázó a felismerés: isa pur es homu vogymuk. De mielőtt visszaadnánk az anyagot, amiből vétettünk, azért valaki lakik odabenn? Vele mi lesz? (mint ahogy az általam kihagyott fürdőszobai jelenetben is többek közt ez kínozza a nyomozót) Az az igazság, hogy a fehéringes művész? szekta-vezér? engem Woody Allen Annie Hall c. filmjében a hippi kinézetű színészre emlékeztet, aki arról beszél Annie-nek, hogy a színészet vallás. A jelenetet Annie jelen-énje és szerelme A.Singer szemlélik. Annie válasza: "igen, azt hiszem, értem, mire gondolsz, amikor a valláshoz hasonlítod..." , majd a színész megkéri Anniet, hogy tegye a talpát a szívére; erre már A.Singer majdnem elhányja magát.
De visszatérve a beszélőre, eszközként használja a modelljét, akinek még egy egyetértő mondat erejéig sem szabad a pozitúrából kibillennie. A beszélő szándéka szerint bölcseket mond, mint aki birtokában van a Tudásnak, hordja a Bölcsek Kövét, de közben a saját kapcsolatában totális csődöt mond; ő önkifejezni akar, úgymond az őszinte kapcsolat érdekében, hétköznapi problémák, csip-csup pletykás ügyek nem érhetnek fel hozzá, a segélykiáltást lentről nem hallja, magasan szárnyal ő, felettünk áll, hétköznapi halandók felett.
És végül, de nem utolsó sorban essék szó a fotóművészről. Ha az előbbi szobában krumplik voltunk, vagy homokszemek a gépezetben, akkor itt bedobozolva ülünk és várjuk, hogy valaki végre felnyisson minket. Fura egy figura ez a művész - most már tényleg csak félve mondom ki, mert lassan szitokszóvá teszem szándékom ellenére - pillanatokat gyűjt. Nem is akármilyeneket, hanem emberi életek sűrítményét. Őt, mint mondja, nem érdekli az emberek sorsa, története. Pedig, mint Csányi Vilmos írja: az ember azonos a történetével. Ha nem érdekel a története, nem érdekel az ember sem. A fényképészmestert nem is érdekli. Mester ő, mefisztói értelemben. Ember-ember, darab-darab. Hullákat fotóz, ahogy mondja, halottakat. Kísértetiesen emlékeztet ez Szorokin A jég c. regényében a felsőbbrendű fajnak a húsgépekről alkotott véleményére. A mi fotósunk is felsőbbrendűnek képzeli magát, istennek, küldetéstudattal. Hogy a küldetéstudattal megáldott embertársaink mennyi bajt okoztak már nekünk, azt tényleg a jóisten tudja csak megmondani.
A fényképészt kérdező - zseniálisan megformált alak - pedig esendőségével, ostoba? kérdéseivel, naívságával, maga az ember.
És én, nem titkolom, az emberrel vagyok.

U.i: Embernek nem teljesült kívánsága ilyen hamar, mint nekem; még a télen beszélgettünk arról a Hamlet topicban, hogy milyen lenne egy olyan színház (opera), ahol dalra fakadnak a nézők. Én nagyon jót énekeltem. A végén elismerően egymásra néztünk a tőlem jobbra álló fiúval, és a tőlem balra álló lánnyal, mert derekasan kitettünk magunkért. Ezért ezt az élményt is, a többivel együt, megköszönöm, kedves Schilling.
Még van sok minden, amiről lehet beszélni, de most ennyi elég.

@GabriellaSZ: Szia, én a második verziót láttam :)
Nekem az teljesen pozitív volt, legrövidebben úgy tudnám kifejezni h "az élet szép" bla bla bla ... hamarosan bővebben is ;)
és és és Feldmár? Elfelejtettem, hogy pontosan mit mondott erre a színházra, pedig most volt pár órája, de engem egészen más élmények értek :) ...
ott maradtak vkik beszélgetni? nekem sajnos rohannom kellett :( ...

@hajnau: kegyetlen volt, ezt mondta rá. mást is, de ehhez tért vissza újra és újra.

De legalább nem lépett le, mint az Zen Mester!

nem, nagyon korrekt módon viselkedett szerintem. látszott, hogy nagyon felkavarta az előadás (amit ő is akkor látott először tudtommal), tán a sodrából is kijött egy kicsit, de mégis tisztességgel levezette a 2 órát.

Nagyon jó, hogy írtok. Köszönöm. Köszönjük. Csak azért nem írok, nehogy rátelepedjek a beszélgetésre. ???

...A második szobában zenét szerkesztő lány jelenete számomra sajnos igen fájdalmas volt. Nem a lány, hanem az anya miatt, de ezt elég csak magamnak elmesélni...
A lány olyan, mint egy szép virág. Ez a lány kintről nézve zárt, magányos, de a környezete, valamint az általa végzett tevékenység nagyon jól leképezi színes, ábrándos, fantáziával telt belső világát, tisztaságát, ártatlanáságát. Kicsit emlékeztet Bozsik Yvett Lány kertben c. koreográfiájának gyermekére - ott a balettező kislány színes fantáziája, belső élete az egyetlen, ami a nemtörődöm szülők, az őt rendszeresen szexuálisan bántalmazó nagybácsi, a szülők hangos, felszínes házat lepusztító baráti társasága, és az őt kiközösítő gyerektársaság ellen védelmet, menekülést jelenthet.
A lány személyiségében vannak autisztikus vonások (a kicsi gyermekében is vannak), meg kéne találni a helyes módot vele a kapcsolat létesítésére, de sem az anyának, sem az ablakon beszóló fiúknak nincs hozzá kulcsa. Mi látjuk egyedül, hogy milyen, milyen lehetne - felszabadult, élettel teli - ha valaki meg tudná fejteni a kódját. Az anya hullámzó kedély és érzelmi állapotával, kontrollvesztéseivel, nyilvánvaló sérüléseivel nem érti, nem értheti meg; kommunikációs szakadék tátong közöttük, és önerejükből ezt áthidalni nem fogják tudni. A fiúk úgyszintén; erőszakkal, vagy legalábbis túl gyors tempóban próbálják megnyitni, ahelyett, hogy lassan, lépésről lépésre tennék. De persze már az első mondatoknál tudni lehet, hogy az ő gyalulatlan személyiségük ezt a finom lányt sosem érheti el. Ez az ajtó csukva marad számukra (is).

A fentiek helyett, vagy mellé mondhattam volna csak egyszerűen azt is, hogy milyen már, hogy egy beszélgetést a másik bőrszínére tett megjegyzésekkel indítunk (folytatunk) - de nem mondom. Mert tényleg, milyen már?

Én sajnos nem voltam ott a tegnapi beszélgetésen.
Kedves Schilling, bizonytalan felvetésedre azt válaszolnám, hogy amennyiben az alkotásnál a befogadókra számítasz, ne gondold, hogy az alkotás utóéleténél, a befogadók Rád nem számítanak. Nem hiszem, hogy rátelepednél a beszélgetésre, pláne nem írásban, ahol még egymás szavába sem tudunk vágni.
Minden jót:
v.

Ilyen kimerítő és érdekes elemzéshez, mint a Tiéd, Viki, mit is kellene hozzátennem. Talán azt, hogy örülök neki. Annak, hogy gondolsz valamit a munkánkról, és annak is, hogy azt megosztod velünk. A "babaszoba" (magunk között hívtuk így) története valóban ez volt. Az A. történet első lépésében ezt a gyermek-, és felnőttkor közötti ugrást és összeköttetést kerestük. A fiúk valóban otrombák voltak, de a maguk módján kedvesek. Talán őket is meg lehet érteni. Akárcsak a lány anyját. Nem voltak szimpatikusak, de volt saját történetük, amely rájuk telepedett. Azt a szerepet játszották, amit magukra osztottak. Szerepeltek. Ebben a szobában egyébként Juliette saját életéből vett elemeket is felhasználtunk. Ahogy később más jelenetek esetében is eljártunk. Ez a módszer egyébként már megjelent egyszer a Krétakör történetében. Még 1995-ben, amikor a Teatro Godot című előadásunkat készítettük. Akkor is a résztvevők személyes történeteiből építettük fel az előadás dramaturgiáját. Azért írom le mindezt, hogy még tovább mehessünk, és gondolkodhassunk az előadás egyéb rétegeiről is. Nagyon izgalmas próbafolyamat volt. Én elmeséltem valamit magamról, Lilla is magáról, és a többiek is egymás után. A vendéglátó kezdte az egészet, és a vendégek folytatták. Valahogy úgy, ahogyan most ezen a blogon is történik. Együtt gondolkodunk azok között a határok között, amelyeket megszabunk magunknak, és amelyeket értelmesnek, hasznosnak tartunk a magunk és mások hasznára. ???

Ebben a babaszobás jelenetben szerintem már az eleve adott szituáció - a francia és a magyar színésznő - is mélyítette azt a kommunikációképtelenséget, amire a jelenet épült.

Az meg különösen szép (kegyetlen-á la Feldmár) volt, amikor az Anya bocsánatot kért és ahogy gviki említette volt, hirtelen, szó szerint mindent felrúgva berontott a Lány intim terébe (kiságyába) és a két szerep szinte megcserélődött: a Lány ugyanolyan közömbösen és hidegen fogadta (tűrte) Anyjának hirtelen kitárulkozását, mint ahogy az Anya is képtelen volt megérteni a Lány zenén keresztüli "világmegismerését", "világteremtését".

Majd megkérte, hogy mutassa meg a zenét, melynek egy visszatérő motívuma a "you're not my mom" - sor volt. Erre az Anya csak annyit mondott: "Tudsz Te ennél jobbat, kislányom!"

!!!

@udvardy: igen, tényleg, köszönöm :)
nekem a kínzó ugrott be este, de tudtam, hogy nem csak h vmi k betűs, az én hálóm csupa jó dologgal lett tele, amit nagyon köszönök, azonban itt csak az 'A' verzióról olvashatunk, az a barátnőm elmesélése szerint viszont valóban kínzó, vagy kegyetlen lehetett, ... ezt a tegnapi beszélgetésen is érzékelni lehetett, hogy különbözőek az élmények,
én úgy gondolom, hogy mivel végső soron a befogadón múlik a teremtő aktus létrejötte, ezért nehéz sok embernek beszélnie az élményeiről, mert azok sokkal többet mondanak el róla, mint arról, amit látott ...
a véletlen úgy hozta, hogy pár nappal azután, hogy nálatok vendégeskedhettem kaptam egy 'műelemzési' feladatot, azt visszaolvasva jöttem rá, hogy mennyire mélyen megérintett és felkavart ez az egész, de pozitív értelemben, és még mindig hat ... kaptam valamit és ami a legjobb, talán pont egy új hálót! :) (ma magyarországon sztem mindenkinek szüksége lenne egy új hálóra)
de ezt nem biztos, hogy egy nicknév mögé bújva a legjobb megosztani ...
... két napja az utca egyik oldaláról a másikra kiabálva mosolyogva köszöntünk egymásnak egy ismeretlen laborhoteles ismerőssel, akit ott láttam először életemben - közben hány régi ismerős mellett suhanunk el hasonló helyzetben úgy, mintha észre sem vettük volna? -
lehet, hogy csak annyi közös van bennünk, hogy ugyanazt láttuk és együtt utazhattunk egy kis ideig, ... de értitek, vmi történt ott ;) vmi leírhatatlan ...

@hajnau: bátrak vagytok, hogy kétfelé mentetek barátnőddel, kíváncsi vagyok, hogy mit raktatok össze belőle, miben más a kettő. pár olvasat bennem is felmerült a kettéosztás határvonaláról, de mi nem jutottunk teljes konszenzusra.

Mad-nek: a tragédia ott van, hogy az anya szereti a gyerekét, és nyilván a gyerek is a szülőjét. Egy kicsi gyereknél mondjuk nem is kérdés, mert az élete függ tőle, tíz ujjal csimpaszkodik a szülőbe, omnipotensnek, mindenek felett álló, mindenre képes félistennek tekinti, mert fennmaradásának ez elemi feltétele. Aztán eljön a kamaszkor, amikor felteszi magának a kérdést az ember, hogy az ő konkrét anyja (apja) tényleg megérdemli-e az odaadó rajongást, a határtalan bizalmat, és a szülők ilyenkor komolyan megmérettetnek, és a dolgok rendje szerint sok általam látott esetben el is buknak - legalábbis időlegesen. És amikor felnövünk, öregszünk, már talán meg tudunk bocsátani nekik, talán megértjük őket. hogyan viszonyulunk a szüleinkhez, ahogy felnövünk? Illusztrációképpen: Az öt éves gyerek csillogó szemmel azt mondja: az én apukám mindent tud. A tizenötéves azt mondja: a fater nem tud semmit. És a huszonötéves: azért, tud valamit az öreg...

Kedves Schilling, olyan ez, mint egy terápia. Amúgy én már korábban eldöntöttem, hogy az előadásaitokat terápiás célra is használom a magam részére. Az író kiírja magából, a színész kijátsza, a kommentelő kikommenteli (a néző kinézi hm, hát ezt talán nem)... ez ezek szerint minden világok legjobbika.

Tulajdonképpen nem tudom eldönteni, hogy Kis Herceg voltam-e, aki bolygóról bolygóra járva mindenféle különös dologra rácsodálkozhat, de valahogy jól jön ki mindebből, vagy Dante voltam a Pokolban, aki bugyorból bugyorba lép. Vagy mindkettő egyszerre. Mindenképpen egy átutazó.

A fürdőszobai jelenetről még:
A fürdőszobai lány nagyon depresziós volt. Elszakadva az ismerős helyeitől, a barátjától, akivel egyébként sincsenek rendben a dolgok, de ha a közelében lenne, lehetne rá remény - legalábbis ő így érzi, mint a babaszobai lány édesanyja, aki felemlíti, hogy mennyire hiányzott neki a kislánya, mikor táborba ment -, hogy valami mégiscsak rendeződik. Szóval depressziós, sebei vannak, és ilyenkor az ember, mint egy spirálban, egyre mélyebbre süpped, egyre beszűkültebb lesz a tudatállapota. Minden ingert, ami a külvilágból éri, félremagyaráz, bántást lát ott is, ahol pedig egy aktuálisan jó állapotú ember - mint pl. a másik francia lány, aki nagyon jól ellenpontozta őt - semmi különöset. Minden apróságot ellene irányuló támadásként él meg, szorong és - kommunikációképtelen. Paradox módon ez a paranoia pedig védelmet is nyújt számára a külvilág általa vélt ellenségességével szemben. Milyen látványos példát tudnék mellé állítani? Talán Anna Kareninát...

Vajon a tudás boldoggá tesz? Ha látom, tudom mi történik velem, a kapcsolataimmal, ki tudom kerülni a csapdákat? Ha látom, hogy a szüleim milyen hibákat követtek el - nem is tudnak róla, nyilván - én nem fogom elkövetni ugyanazokat? Vekerdy azt mondja: nem azzal nevelünk, amit mondunk, nem is azzal, amit csinálunk, hanem azzal, amilyenek vagyunk. És ez, néha kimondhatatlanul nyomasztó...
Most, hogy kellően borongós hangulatot csináltam, talán abba is hagyom.

Valóban tudott úgy működni az előadás, mint egy terápia. A sűrűbb részt, utat sikerült bejárni. A baba szoba nyomasztása azóta is tart, bár hálás is lehetek, mert sikerült egy újabb elakadást Anyám és az Én viszonyomban felfedezni, amit nyilván Én sem oszthatok meg itt. Barátnőm a másik utat járta be és az elmaradt "buddhista" beszélgetés helyett próbáltuk egymással "kiventilálni" az élményeket. Tényleg komorabb volt az Én utam. Az a fránya gyermekkor, traumák és egyéb.
Kimondottan irigyeltem barátnőmtől azt a mély, anyaméh ambientet, amit Ő megélt szintén a gyerekszobában.
A francia lánnyal a fürdőszobában sikerült azonosulni. Nagyon egyszerű és hétköznapi magány ez. Nem kell ahhoz diagnosztizált lelki sérültnek lenni, hogy ehhez hasonló magány és fojtogató egyedüllét megtörténjen velünk, bocs Velem.
Terhes Sándor pofátlanul önelégült, ám a teljes magányra ítélt alakja bicsaknyitogató volt számomra, sikerült felhúznia. A hatás eltalált, ideges voltam tőle...a fiatal srác kellemes orgánumával és kedves arcával ravaszan ellenpontozta a padlásra elbújt filozófust, mintegy behozva a friss tavaszi szellőt.
Tóth Orsi a nagy kékségben és homokozóban ismét hihetetlen arckifejezéssel volt jelen, Én ott teljesen "rázoomoltam", lassan kezdtem felfogni, hogy a francia lánnyal mi is történt, aminek örülök, mert a nyomasztás és a folyamatos vízcsapból áramló víz idegesítő atmoszférájával beteltem, a homokozóban már nem maradt helye számomra.
Ja, az első színház szobához: örömmel láttam a Fekete országból vissza köszönő széket, olyan ez Nekem, mint amikor a Túró Rudi visszatért a piacra :)

@udvardy: nem együtt mentünk, nem tudtuk összeegyeztetni - most már úgy gondolom szerencsére -, a végén egy nagyon pozitív smst írtam csak a barátnőmnek, miután ő is megnézte, kaptam egy smst, hogy nagyon durva volt, tudtuk, hogy vszinü mást választottunk...

Átutazóban vagyok. Kedvesen fogadnak. Várakozom. A pisoárban virágok. Kezdődik. Ismerős hely. Ismerős helyzet.
Láttam már ezt a képet és most beleültettek. A résen túl a résben.
A falon ütött lyuk félúton a reflektorfény és a tükör között. Minipáholy. Színház. Valóság. Munka. Magánélet.
Szerep. Felelősségvállalás.
Átjárás a falon. A nappaliból a színpadra.
Mézgacsalád. Új élet rád csak barátok közt vár.
Barátok közt vagyok.
Útra indulok az új barátaimmal az ismeretlen felé. Homokos táj. Csigalépcső. Padlás. Fonnyadt almák, kartondobozok, csipeszek, előhívótank, házi fotólabor, gyerekkoromban az apukámmal én is...
Emlékek. Raktár.
Egy kartondobozba bújt Apa? Vagy Te? Vagy Én? Színész. Gondolkodik. Meg akar változni.
Mesét hallgatok a lúdtollas rókáról.
Lehetsz más, mint aki vagy? Mindent lehet másképp, máshogy? Lehetne?
A megközelítés iránya fontos.
Találkozni akarok Istennel. Bennem lakik. Én egy kartondobozon ülök a padláson. Te is.
Te találkoztál már magaddal?
Gondolkodtál már egy sötét padláson a gyerekkorodról?
Pszichoanalízis. Freud. Anális fixáció. Popkorn. Van sima és sajtos.
Mobiltelefonba súgott mese a gyermekednek a színpadról, egy sötét kartondobozból. Mese útravalónak, hogy tapasztalj másképp és add majd tovább a Te meséd.
Nélküled a mese halott.
Férfi vagy. Nő vagyok.
Őrzöm a tüzet, még mielőtt meggyújtottad volna. Együtt fedezzük fel a világot. A világunk. Tapasztalat. Átélés. Más vagy, mint én és én is más vagyok...
Az átlátszó valóság kíméletlenül és kimondatlanul hatol át mindenen ... a transzparenciás tengeren túl, ahol ...
Mitől vagy férfi és mitől vagyok nő? Kölcsönhatás. Ketten erősek vagyunk. Kiegyensúlyozatlan viszony. Másodpercenként ezret billenő libikóka által teremtett harmóniában egyensúlyozunk egymást szorosan átölelve.
Az út a teljesség felé magadban kezdődik. Az út a tűzcsiholástól a laptopig és a viszonyunk. A viszonyunk saját nemünkhöz és az ellenkezőhöz. Az ellenkezők leigázása? Meghasonlás?
"Time goes by so slowly." Van ami sosem változik? A különbség köztünk, ami vonzóvá tesz és összeköt. Ha feletted megnyílik az ég, dúdold Madonnát, hogy "no time to hesitate"... és kapaszkodj bele a kötélbe... Indul a daru. Kihúznak 'a föld alól'.
Boldog aki a fürdőszobában dalol.
Csábítás. A meztelen valóság.
Hímnem. Szeretem mindet.
Felöltöztetek egyet a zuhany alól és táncba kezdünk. Táncolni mindenki tud. Távolodás, közeledés, örök körforgás.
Kielégülés.
Yeah? - női hangon, kórusban is bizonytalanul.
Az idő felkiáltójellé alakítja-e a kérdőt?
Nőnem. A méhedből jöttem. Egy út kezdődik bennem. Mezítláb, altató dúdolás közben folyik a könnyem.
Felnőttem?
...

Pont erről van szó, Gabriella, hogy a lelki betegség diagnózisát az emberek bélyegnek tekintik. Valóban, sokan élnek át hétköznapi magányt, de ez a lány a fürdőszobában öngyilkos lett! Itt azért fejben borzalmas dolgok játszódhattak le, mégha kifelé ez nem is volt annyira szembetűnő, vagy egyértelmű (végülis mi a végét láttuk csak). Az öngyilkosoknak egyébként 65-75%-a az öngyilkosságot megelőzően depressziós (bipoláris zavarral küzd régi nevén), és csak mintegy harmaduk áll bármilyen kezelés alatt. Több ember él kényszerűen valamilyen lelki betegséggel együtt, mintsem azt gondolnánk. A legtöbb ilyen ember - és persze környezete - nem is tudja, hogy mi a baj, csak azt érzékeli, hogy széthullik az élete, a kapcsolatai.
Van egy svéd gyerekvers - persze, mi más is lenne, mint svéd - ami arról, szól, hogy éjszaka a kisgyerek rosszat álmodik, és anyukája csitítgatja: ne félj, nincsenek itt szörnyek, láthatod. A kisgyerek pedig azt gondolja, mintha számítana, hogy a szörnyek kint vannak, vagy idebent. Elképesztő szörnyek születhetnek idebent, fejben, és a puszta akaraterő ("szedd össze magad!") nem biztos, hogy képes megállítani őket. Ennél a lánynál sajnos ők győztek.

Sopron. 2008. Öcsém. Laptop. Youtube. Jah, hogy káromkodnak már. B*szki, ez tetszik. Mi ez? Nem tudom. Budapest. Megmutatom kollégának. Mi ez? Feketeország. Mi? Krétakör. Jah, oké, még "új" vagyok Pesten, nem ismerem őket, mikor lesz valamilyük? Átalakulóban vannak. Jah értem, oké.

Budapest. 2009. Gödör. Autó. Mi ez? Krétakör. Hm, tök érdekes. Biztos valami promo. Ez egy előadás része? Yeah, végre valami új. Meg amúgy is érdekel ez a Krétakör.

...ezt valószínűleg ugorni kellene, mert reggelig írhatnám, hogy kerültem ebbe a "világba".

Én csak meg akartam köszönni, hogy újra szeretem a színházat, újra érdekel valami, újra leköti valami a gondolataimat, és ha van szabadidőm már keresem a lehetőséget, hogy hogyan csöppenhetnék ismét ebbe "világba".

Imádom az egész légkört, ami körbeveszi ezt a világot, azt "artproletarz" arc kedvességét, a kikészített limonádét, a pofámba vágott igazságokat...
...reggelig írhatnám a dolgaimat, úgy hogy most úgy döntöttem (ezzel beismerve, hogy sokat beszélek...) hogy 3 dolgot leírok abból a sokból amit idáig tapasztaltam:

1. Láttam már VJ szettel, fényképekkel, monológokkal előadott "munkanaplót", de hogy a RÉS-be a szervezés alatti emailekből csináltatok munkanaplót az mindenképp csillagos ötös. Őszinteség, kritika, konfliktusok, megegyezések, engedélyek. Tényleg érdekelt, és mindig vártam, hogy mi lesz a válasz! De a válasz meg ott volt körülöttem, hogy létrejött amit akartatok, megvalósult a RÉS!

2. Lehet én vagyok rossz néző, hogy így gondolkodok, de valahogy úgy érzem, hogy ha Krétakörös dologra megyek, mindenben a színházat keresem. Akár akarom, akár nem. Miért van mindenhova kiragasztva az, hogy "Ne támaszkodj a korlátnak?" vagy Miért van 3 pohár sör a WC-be? Schilling jó arc, gondol a szomjazókra. Akkor húzok belőle egyet, aztán kiderül, hogy kellék...(még jó hogy előtte "véletlenül" beleírtam a kellék füzetbe is, hogy köszi a sört, nah jó...bevallom, azért írtam, hátha valaki elolvassa, és úgy tudom igen)...:) Vagy a narancsfacsarás, vagy a közös éneklés. Mindenen azt érzem hogy az is színház, és én is a része vagyok! Mindegy hogy a szart hozzátok ki a lelkemből, vagy hogy 18 éves csajokkal táncolok egy kórház öltözőjében, akkor is élvezem! Élvezem, most ez számomra a színház, ez kell nekem! Újra hiszek a színházban, és az erejében!

3. Köszi a tegnapi 18 plusz-minuszt! Ebben a nagy plusszoságban (23), jó volt újra "legálisan" 18 minusznak lenni. Ilyen "kúra" kellene minden héten!

Szép napot mindenkinek!
Örülök, hogy belekeveredtem!
Megyek én még a Ti utcátokba, ebben biztos vagyok!

@abnormal: van egy olyan érzésem, hogy ahogy te ebben mindenütt színházat látsz, az messze nem a megszokott értelmezése a fogalomnak, de ez a fogalom baja, és nem a tiéd. és az szuper, hogy neked már _ez_ az egész (a szartól a 18 éves csajokig :) jelenti majd a színházat!

Abnormal, a sör valóban kellék volt, de Te megemelted. Komoly ez a történet, amit leírsz. Volt értelme, csak ezt jelenti. Külön köszönet a szervezés e-mailjeinek megemlítéséért. Akkor vetted ott is, hogy mi a lényeg: próbálkozunk. Ha ez számodra színház, akkor Te vagy a nézője. Te is a nézője vagy. Megfigyelője, résztvevője, használója, alakítója. Fasza. (youtube) Talpra! Hol láttál még ilyen vj-s, monológos cuccot? Megnéznénk! Sopronban is csinálhatunk valamit. Ja, és úgy tűnik, hogy a krétakör logót is vetted. köszönjük

Számomra a RéS teljesen rituális élmény volt, visszavezetett valami őseredeti és érintetlen, szakrális állapotba-már ha létezik ilyen.
Thanks, Schilling!

a VJ-s dolog igazából az én ötletem volt (ha már rákérdeztél, bevallom), képeket (próbáltam) összevágni mindenféle "munkafázisból": próba, megbeszélés, esti sörözés...etc., alá pedig vagy saját zenét/hangot/zajt képzeltem el, aztán ez a vetítés vagy az előadás előtt, vagy közbe, vagy csak az interneten, de látható lett volna...igény hiányában a projekt abbamaradt, a flesseim, meg az ötleteim meg majd el lesznek lőve valamikor!

Ha alkotni akarsz Sopronba (nekem is nagy vágyam, mert odavaló vagyok) találj be Árpád! Most szerveztem le 3 előadást Sopronba, és szép számmal voltak érdeklődők, akik szívesen vették, hogy a "nagy" Budapestről levittünk egy kis színházat/világot nekik! Nem hiába a hűség városa!
De nem offolom tovább ezzel a Laborhotel vendégkönyvet...
..jah meg update: megvettem a Feketeországot, lassan "beletanulok" a Krétakörbe:) (nem seggnyalás volt)

És innen küldöm üdvözletemet/jókívánságaimat a "terhes nők kórusának", és születendő gyermekeiknek! Rég mosolyogtam ennyire őszintén, öröm volt nézni őket, és ha van ilyenem, hogy örömhormon, akkor azt hiszem az egekben volt, a pároméval együtt, akivel mi is szeretnénk majd gyereket, ha eljön az idő! Szép volt! Nagyon szép! (és őszinte!)