Az elsősorban iskolákban játszott hamlet.ws előadásunkat Schilling Árpád mindig egy felhívással zárja: ha esetleg bennetek maradt volna valami, összeérett egy kis szünet után vagy éppen párbeszédet indítanátok, akkor írjátok meg e-mailben, mi kiadjuk füzetben, megjelentetjük a weblapon. Ilyen írást küldött Muntág Vince is a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium végzős diákja, olvassátok, kommentezzetek itt vagy az előadás weblapján, ahol további beszámolókat és tapasztalatokat olvashattok.

„There are more things…”

Amikor - jóval a Fazekas Mihály Gimnáziumban tett első látogatásuk után – elolvastam a Krétakör Színház nevének indoklását, ezt leginkább (sőt, egy ideig kizárólagosan) a hamlet.ws című előadással tudtam összekapcsolni. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a produkció az írott magyarázatnak a színházi nyelvre átültetetett esszenciája. E csodás két órának a megismételhetetlenség az egyik legfőbb szavakba önthető jellemzője - talán nincs is több...

S mi ennek a magyarázata? Az, hogy embertől, emberről, embernek való. Pillanatonként újjászülető öndefiniálás. Minél többen részt vesznek benne, annál teljesebb. (Mellesleg nem ezt hívják művészetnek?)

Az ilyesmi persze nem önmagától születik meg. A többséget késszé, hajlandóvá kell tenni az alkotásra, az együttgondolkodásra. Fel kell oldani bizonyos intellektuális és/vagy érzelmi gátlásokat, amelyekről esetleg nem is tud az illető néző. Ha a játszóknak csak ennyit sikerül elérniük, már földöntúli a teljesítményük. Schilling Árpádék pedig nincsenek híjával se az energiának, se kísérletezőkedvnek. A kommunikációs helyzet kialakítását ugyanolyan fontosnak tartják, mint a benyomáscserét. Jóval a darab kezdete előtt elindul egy félig-meddig spontán beszélgetés színész és nem színész közt, lassan szertefoszlik a külvilág, és a lélek fokozatosan kitárulkozik (nem kell ehhez feltétlenül Jég-kalapács...). Közben mindenki keresi a helyét, mint nemsokára Hamlet. Aztán beáll némi csönd, majd elindul a varázslat, amelynek hatása alól senki nem képes kivonni magát, akárhogy viszonyul hozzá.

A Sirájból már ismert eszközminimalizmus itt nagyarányú térszűkítéssel párosul (igaz, csak hárman, nem tízen játszanak). A fizikai kontaktus nagy valószínűsége - ami ebből következik - egy alig lappangó alapfeszültséget teremt. A kapcsolat intenzitása a nézői tekintetek célzott keresésével tovább fokozódik. Sőt, Hamlet színjátékról vallott nézeteit mint külső és állandó kontrollt olvastatják fel három emberrel - íme a tökéletes intonáció. Az első sorban ülőkre időnként rámutatnak (pl.: „Elküldjük Önt, Voltemand és Önt, Cornelius”, vagy „Mit kívánsz, kedves Laertes?”). S ami még több: Gyabronka József egy ponton elkezd bemutatkozni a körülötte ülőknek.

A színészi jelenlét tehát kettőssé válik, szerepen belül és kívül keletkező impulzusokra is kell reagálni. 120 percnyi folyamatos figyelemmegosztásról van szó, ami hatalmas szakmai bravúr. (Hamlet szinte helyettünk beszél: „Hát nem szégyen az, hogy itt ez a színész / kitalált érzelmekbe - egy mesébe! - / így bele tudta önteni a lelkét!” - Ha mi ilyen erővel, elszánással tudnánk élni!) Előfordul, hogy nem is tudjuk, kit látunk: a szereplőt vagy alakítóját? Az ilyen összemosódások leginkább a cselekménytől elkülönülő részeknél (a monológoknál, az Egérfogó-jelenetben, a tetőpont utáni káoszban, stb.) szembeötlőek. Itt mindig felerősödik a színészek egyéni viszonya a közvetített tartalomhoz, így válik egyre színesebbé a játék.

A címszereplő viselkedésének változásai különösen érdekesek ebből a szempontból. Ahogy haladunk a végkifejlet felé, a királyfi világlátása egyre jobban tisztul, mentesül az érzelmi sallangtól. Nagy Zsolt, az örökké vívódó individuum még tombol a szerepben („Elegem van belőletek!”), Rába Roland, az intellektus színésze, aki Claudiusként ugyanezt a világrendet természetesnek találta, már csak keserűen ironizál („Nagy kurva őnagysága. [ti. Fortuna]”), Gyabronka József pedig, hármuk közül a legidősebb, miután rendkívül sok árnyalatot megidézett (forrongott Szellemként, aggódott, bohóckodott, ügyetlenkedett, alázatoskodott Poloniusként, mély rémület szállta meg Opheliaként; egy ízben majdnem fél perces nevetőgörcsöt, majd később egy riasztóan valószerű fulladást produkált), rezignáltan összegez (számára Laertes már „jó testvér”).

Az egyes identitások megkérdőjelezésének, megsokszorozásának egy további igen izgalmas következménye az idő fogalmának sajátos értelmezése. A dráma eseménysora meg-megszakad, a leírt szöveg műfajától, formájától, hangnemétől, stílusától legtöbbször jelentősen eltérő betétek vezetnek át egyik jelenetből a másikba. Az idő valóban ’kizökken’. A tapasztalatok ezalatt elmélyülhetnek, relativizálódhatnak, törlődhetnek. Hosszan kitartott és villámgyorssá sűrített pillanatok váltják egymást. Így rendeződnek át folytonosan a jelenetek feszültségi hangsúlyai. A néző figyelme szinte észrevétlenül siklik át egy új mozzanatra.

A változás folyamatát azért lehet ilyen közvetlenül megfigyelni, mert minden jelenséget csak kontrasztviszonyban lehet értelmezni. A mackóalkatú Nagy Zsolt például kitűnően alakítja a zavart elméjű fiatal lányt. Lényeges és lényegtelen, régi és mai, abszolút és relatív, igaz és hamis, fennkölt és alantas, komikus és tragikus, gyors és lassú, csönd és üvöltés, törsszöveg és kiegészítés csak együtt létezik. Így fér meg egymás mellett Jefthe története (Bírák könyve), egy részlet a Szabad ötletek jegyzéké-ből és egy Eminem-sláger. A végletek közti mérvadó árnyalatot és a követhető értékrendet az egyes befogadó választja ki magának.

Ebből érthető meg az is, hogy bár minden alkalommal más a néző összbenyomása, rendkívül kidolgozott produkciót lát. A közérthetőség követelménye és a mondanivaló bölcseleti mélysége egyszerre tud érvényesülni. A Krétakör valószínűleg minden korábbi dramaturgiai teljesítményét fölülmúlta. Schillingék ugyanis nem kívánnak semmit hozzátenni a Shakespeare-mű jelentéseihez, csupán ma élő módon szólaltatják meg a szöveget. Nádasdy Ádám fordítása tökéletesen megfelel az alkotói célkitűzéseknek. A példa számukra végig az angol reneszánsz színház. Társadalmi hovatartozásra és műveltségre való tekintet nélkül akarják megszólítani a nézőt. Ennek megfelelően két utalás után a fordítói lábjegyzet is elhangzik. S természetes, hogy az elvi-tapasztalati fölvetésekre válaszolnia kell a publikumnak. Az elődáshoz hozzátartozik a közönségtalálkozó is.

Igaz, az ilyen átható élmény alig önthető szavakba. Ha visszagondolok rá, először mindig a befejezést követő teljességérzet jut eszembe. Ezt kár részeire bontani. Hamlet története élt, él, és élni fog. The rest is silence.

Muntág Vince