Krétakör a twitteren

Ajánló




A szabadulóművész apológiája
Apology of the Escapologist
Made in China - Láng Annamária előadása a Krétakör produkciójában
Kurázsi papa (2008. augusztus, Szentendre) - Le Phun & Krétakör
hamlet.ws
Közhasznúsági jelentés 2008.
Krétakör filmek, DVD-k, CD-k

Kapcsolat

IX. ker. Gönczy Pál u. 2. II./5.
Telefon: (36-1) 334-9960
Fax: (36-1) 334-9959
E-mail: kretakor@kretakor.eu

Hányan olvassák most ezt?

Friss topikok

Új Néző - beszámoló

2010.10.09. 00:00 Gulyás Marci

Jó ideje adósok vagyunk az augusztusi Új-Néző (ÚN) projekt beszámolójával. Mentségünkre szóljon, hogy eredeti terveink szerint az egyik országos heti lap közölte volna a következő írást. Mivel ez nem történt meg, ezért a cikket változatlan formában adjuk közre. Kommenteljetek, véleményezzetek!

 

 

INTIMITÁS ÉS SPEKTÁKULUM

FALUSZÍNHÁZI KÍSÉRLETEK BORSODBAN

 

Ha huszonéves fiatalemberként a magyarság vélt viharvertségéről kíván elmélyültebb ismeretekre szert tenni az ember fia, akkor kézenfekvő módon a szülők tapasztalatait hívja segítségül. Amennyiben a tapasztalatcserék rendszeresek és kellő intenzitásúak, akkor az ember fia idejekorán tisztába jön azzal, amit Nádas Péter fogalmazott meg jó negyedévszázada, hogy tudniillik a magyarok történelmük utolsó másfél századában tettek szert arra a tapasztalatra, miszerint kizárólag a közös tudatlanság óvhatja meg őket bármilyen egyéni ostobaságtól, ha tehát egyéni tudásukat nem osztják meg egymás között, akkor közösen se követhetnek el olyan ostobaságot, ami által meggyűlhetne a bajuk egymással avagy másokkal. A tapasztalatok átvételét követően pedig, ha az ember fia okulni kíván az elődök gyakorlatából, akkor nem megítéli ezt a helyzetet, hanem rátekint, és leírja magának a gazdagító felismerést: így gondolkodtak a magyarok.

 

­***

 

De hogyan gondolkodnak a jelen magyarjai? Kinek lehetnek erről tapasztalatai? És a jelenkor mely magyarjairól szólnak – ha szólnak egyáltalán – ezek a tapasztalatok? Az anBlokk egyesület társadalom- és kultúrakutatói félévente-évente megjelenő tematikus lapszámokban járnak utána a fenti kérdéseknek. Idén júniusban a hazai cigánykérdés vizsgálata kapcsán esettanulmányokat közöltek, illetve diskurzust kezdeményeztek a cigánysággal kapcsolatos nyilvános közbeszéd kritikájáról. Alapvetően a tudományos tartalmak közérthető fogalmazásmódjával próbálnak elérni egy szélesebb nyilvánosságot, ennek a nyilvánosságnak kívánnak új fogalmakat, egy használható nyelvet ajánlani, amelynek segítségével a kérdéssel kapcsolatos tapasztalatok átadhatóvá válnak.

                Szintén a nyelv megtalálása, a közös fogalomkészlet kialakítása és a tapasztalatok átadhatósága indította arra a Káva Kulturális Műhelyt, hogy a Trust for Civil Society in Central & Eastern Europe-nál megpályázott és sikeresen elnyert pénzükből két hazai kistelepülésen olyan színházi-nevelési foglalkozássorozatot hozzanak létre, amelynek résztvevői ezúttal nem fiatalok, hanem helyben élő felnőttek. A falvak kiválasztásához, a mikro-makro társadalmi szerkezetek megismeréséhez társultak a projektbe az anBlokk kutatói, a színházszakmai szempontok kiszélesítése okán pedig a Krétakör munkatársai.

                Maga a kutatás 2009 januárjában vette kezdetét, az alapvető szempont szerint 1000-1500 fős, borsodi településeket kerestek, így esett a választás Ároktő és Szomolya falvakra. A kutatás vezetője, Horváth Kata, 10 éve jár le rendszeresen Szomolyára. Saját megfogalmazása szerint a falu fő érdekessége az összlakosságon belül alacsony cigánypopuláció felülreprezentált megjelenése a magyarok mentális térképén, és az ennek nyomán kialakult merev, és nehezen át- illetve felülírható kategóriái az egymásról történő gondolkodásnak. Ezzel szemben a másik falu, Ároktő, különleges pozícióval bír Borsodon belül. A falu intézményeinek élén nők állnak, ezzel szoros összefüggésben pedig elmondható, hogy a faluban nem látszik hogy számítana, ki férfi vagy éppen ki nő. Van élet a faluban, és bár a cigánypopuláció számaránya meghaladja a nem cigányokét, az együttélés normalizáltabb, mint a környék többi településein. Mindezzel összefüggésben érdekes adalék, hogy a faluban a közéleti aktivitás tekintetében – a polgárőrséget leszámítva – gyakorlatilag nincsenek férfiak.

                A kutatók a színházi munka előképeként az Augusto Boal nevéhez kötött ún. „fórum-színházi” formát jelölték meg. Számukra ez elsősorban nem mint színházi forma érdekes, hanem mint kutatási módszer. A fórum színház lényege ugyanis, hogy a közösség által felvetett témákat, és a témákhoz társított szerepeket mind-mind a közösség tagjai adják elő. Ezen keresztül a korábbi módszertanokhoz képest sokkal plasztikusabban válnak láthatóvá a társadalmi szerepek, illetve az ezen szerepekhez társított elvárások. Így a színház pozíció-konstruáló erő, illetve aktus is egyben. Ahogy a Káva tagjai megfogalmazzák, ez már nem is színházi-nevelési kategória, hanem gyakorlatilag a „résztvevő színháza”. Az alapvető különbséget a színház köznapi megjelenési formái, és a résztvevő színháza között Romankovics Edit úgy foglalja össze, hogy, a nézők az előadás végeztével ne azt mondják, „Milyen jól játszotta XY Hamletet!”, hanem azt: „Próbálom megérteni, mit jelent számomra Hamlet sorsa!”. Így pontosan látható, ami elsőre talán kevésbé tetten érhető – a résztvevő színháza bár jelentős mértékben használ pedagógiai eszközöket, továbbra is esztétikai minőségnek tartja az általa képviselt színházi formát.

 

Már Schiller is úgy érvelt a színház létjogosultságával kapcsolatban, hogy olyan helynek írta le, amely végtelen teret nyit a tevékenységre szomjazó szellemnek, (…) s az értelem és a szív kiművelését összeköti a legnemesebb szórakozással.  Hiába közel 200 éves sorok ezek, a színház jelenleg éles különbséget tesz értelem és szív között. Míg az előbbinek még a jelenlétét sem feltételezi nézőivel kapcsolatban, utóbbit egyedüli uralkodónak teszi meg, és ennek bevételéhez alantas és vulgáris eszközeinek megválasztásában nem ismer mértéket. A társadalmi performansz, a szociális színház, a fórum-színház, a színházi nevelés-résztvevő színháza jelenleg ismeretlen műfajoknak számítanak, és legfeljebb társadalmi hasznosságuk okán formálhatnak jogot néminemű elismerésre – színház-esztétikai minőségük okán nem. Vagyis az a színház, amely témáját az empirikusan megismerhető valóságból meríti, és nem általános emberi igazságokat kíván elmesélni, amely egy adott közösség tapasztalataiból, problémáiból építkezik, és nem absztrakt figurákon keresztül juttatja érvényre a szándékait, ma nem minősülhet színháznak. E lap hasábjain sem. Éppen ezért érdemes áttekinteni, hogy pontosan mi is valósult meg közel egy hónapon keresztül a már említett két településen.

 

Takács Gábor és Schilling Árpád szakmai vezetésével a program ároktői fejezete hét estén át kínált, folyamatában kibontakozó történettel rendelkező színházi élményt az erre nyitottak részére. A történet szerint egy fiatal házaspár érkezik Ároktőre, akik úgy döntöttek, hogy itt, ebben a faluban  telepednek le, itt fogják megalapítani közös háztartásukat. Az első négy este folyamán a házaspár az összes klasszikus nehézséggel szembe került, ami az együttélésből, illetve a vidéki, pontosabban az ároktői élethelyzetből adódik. A játszók minden este mint színészek és beszélgetésvezetők-moderátorok léptek nézőik-résztvevőik elé. Az adott estén feldobott téma kapcsán (pl.: Házat kell venni, vagy kocsit? Mit kezdjünk a feltornyosult hiteleinkkel?, és így tovább) a nézők egyéni preferenciáik, értékválasztásaik alapján érvelhettek –  az így megismert egyéni tapasztalatokat pedig a játszók beépítették a színházi jelenetekbe. Az ötödik este folyamán aztán – az időközben a falu fiataljaival végzett, a színházi előadásokkal paralel futó munka eredményeképpen – a felnőttek megtekinthették, hogyan képzelik el gyermekeik a jövő Ároktőjét. A közösen eltöltött este másnapján aztán a legélesebb kérdést dobták be témának a játék vezetői – maradni, vagy elmenni Ároktőről? Az este folyamán kiscsoportokban dolgozták ki a falusiak az érveiket, majd a bátrabbak egyik vagy másik szerepbe beállva is képviselték a csoportjuk által összeírtakat. Az utolsó este a program lezárásaként, technikai malőrök mellett, de lehetőséget adtunk az eltelt színházi esték, a megszületett reakciók, a felkínált tapasztalatok visszanézésére, egy közel 50 perces film formájában, amelyet az előző esték folyamán rögzítettünk.

                A két hetes ároktői munkát követően, a hónap második felében Szomolyán folytatódott a program. Az ároktői tapasztalatok, és a megváltozott közeg okán jelentős átalakításokat hajtottunk végre a színházi esték szerkezetén. Az ifjúsági programot több részre osztottuk, és négy helyi fiatallal, akiket a kutatók régről ismertek, egy fikciós kisjátékfilm leforgatásába kezdtünk, melynek történetét maguk írták, a szerepeket maguk játszották. Ezzel párhuzamosan a felnőtteknek szánt programban több összevonást is eszközöltek a program gazdái annak érdekében, hogy az ismerkedés szakaszán viszonylag hamar átessen a közösség, és maradjon idő a direktebb problémafelvetésekre is. Így alakult, hogy a harmadik színházi estén egy egyszerű köszönés elmaradásának illusztrálásával, miután végigvettük a jelenlévőkkel együtt, hogy mit jelent a helyzet, ha a két ember közül az egyik fél gazdagabb mint másik, mit jelent, ha az egyik fél idősebb mint másik, felvetettük a legégetőbb kérdést is: mit jelent a fenti jelenet, ha a két ember közül az egyikük cigány, a másikuk magyar? A pillanatnyi dermedt csendet követően, ami megszállta a közel száz fővel telített iskolaépületet, soha nem tapasztalt intenzitással özönlöttek a vélemények a döntően cigány résztvevők részéről. Akinek nem köszöntek, az sértse meg a másikat, próbálja lekenyerezni, üsse meg, kérjen tőle bocsánatot, állítsa meg, és beszéljenek! Az este során nem a spanyolviaszt találták fel a teremben ülők, de eljutottak az együttélés alapfeltételeinek közös megfogalmazásához, sőt kimondásához is. Tették mindezt az érintettségük okán, a játszók részéről megtapasztalt figyelem okán, és legfőképpen azért, mert – ahogy itt is bizonyítást nyert – az ember, élethelyzetétől függetlenül, alapvetően kommunikálni vágyó lény. A szomolyai munkánk lezárásképpen ugyanúgy levetítettünk egy összevágott anyagot a színházi esték reakcióiból, a már említett négy cigány fiatal közreműködésével létrehozott kisjátékfilmet – melyben egy szomolyai magyar fiú kálváriáját ismerhettük meg, aki nagy keservek árán jut csak el odáig, hogy végül felvállalja cigány szerelmét – illetve Káva két drámapedagógusa – Kardos János és Sereglei András – vezetésével a falu legkisebbjeinek tartott foglalkozást bemutató videóklipet. A filmek fogadtatása elsöprő volt: a közösség, ha nem is feltétlenül ekképpen tudatosította magában, de felismerte és átélte az egyéni tapasztalatok közös megismerésének izgalmát és örömét – vagyis az esztétikum közvetítő erejét.

                A projekt mindezzel még korántsem zárult le. Készül egy közel egyórás dokumentumfilm a lent töltött egy hónapból, amelynek bemutatóját egy módszertani konferencia megrendezésével köti egybe a projektgazda Káva.

 

***

 

A színház nem pusztán kellem, nem pusztán egyfajta esztétikai élvezkedés, hanem egyike a legeffektívebb eszközöknek, amelynek segítségével az emberi szenzualitás kidolgozhatóvá tehető. Kidolgozott szenzualitás nélkül ugyanis nincs fejlett személyiség, fejlett személyiség nélkül nincs értelmes emberi kommunikáció, hiába él mindannyiunkban mély vágyakozás a megértés iránt. Az egyéni értetlenségek eredményeképpen jön létre a társadalmi fejlődésképtelenség, aminek iszonyatával – a széleskörű létminimummal, a legkiszámíthatatlanabb és legrosszabb külföldi hitelekből összetákolt költségvetéssel, az ótvar, Ázsiából érkező befektetések kényszerű befogadásával – kényszerűen kell szembesülnünk nap mint nap. Az emberi kreativitást tehát elsősorban nem valamilyen filantróp megfontolás okán kell gondozni – a színház eszközeivel is – hanem azért, mert egész egyszerűen – aprócska nemzet lévén – csak a szellemi teljesítményeinken keresztül helyezhetjük fel magunkat a világ térképére. És mivel ezen a térképen kemény valutában mérik és ítélik meg a produktivitást, úgy is fogalmazhatunk, hogy ez mindannyiunk létérdeke. Jelenünk, vágyott önrendelkezésünk, záloga.

5 komment

Címkék: oktatas kozosseg tie kava kozonseg szinhazi neveles dramapedagogia uj nezo

A bejegyzés trackback címe:

https://kretakor.blog.hu/api/trackback/id/tr722358533

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

javorpe 2010.10.10. 21:10:30

A Műút októberi száma közli Balogh Attila, Takács Gáborral készült interjúját. Lapszámbemutató Miskolcon, a Művészetek házában, október 13-án, 18 órától.

Gulyás Marci 2010.10.11. 01:31:44

Köszönjük, hogy szóltál!
Tudsz esetleg küldeni egy példányt belőle a Bázisunkra? Illetve ha adsz egy digitális példányt, azt szívesen közzé tesszük.

Tarr Feri 2010.10.20. 23:44:39

Mikorra tervezitek a módszertani bemutatót?

schillingarpad 2010.10.21. 09:37:05

Az Új Néző minikonferenciája január 28-án lesz a Műcsarnokban. De előtte azért még értesítünk Benneteket.